A Dependent Revue névre hallgató, éjszakába nyúló est címében is érzékelteti, hogy előadói az independent/indie-vonallal szemben igyekszenek egy másik utat választani. A "dependent" ugyan függőt és alárendeltet is jelent egyszerre, ám a három zenekar - Óperentzia, eat me!, Esclin Syndo - sokkal inkább afelé látszik tendálni, hogy rövid időn belül maga okoz komoly függőséget óvatlan hallgatósága körében. Az utóbbi évek magyar könnyűzenei életének már-már langyosba fordult állóvize megmozdulni látszik: egyre több olyan zenekar kap megmutatkozási lehetőséget, amely határozottan képesnek bizonyul az itt-ott unalomba hajló helyzet orvoslására. Az említett három banda az újabban oly divatos (és egyre kevésbé értelmezhető) underground kategóriájába sorolt zenekarok sorát erősíti, saját erőből, önálló kreatív energiákkal építi a maga kis univerzumát, amelybe közönségének csütörtök este kicsit mélyebb bepillantást is engedett.
A Trafó igencsak inspiratív közeg e három zenekar számára: a döntő többségben színházi produkcióknak teret adó fekete falak önkéntelenül is hatással vannak rájuk, mintegy bizarr dráma/filmtrilógiává avatva a három koncert egymásutánját. A zenei irányvonal mellett a "karizmatikus női frontember" is közös nevező a fellépő zenekarokban, ám az estét nyitó Óperentziánál némi hiba csúszik a számításba: az énekesnő (Kindrusz Emese) helyett nagy meglepetésemre Barabás Lőrinc lép a reflektorfénybe, trombitajátékával határozottan megmentve az énekes nélküli is élvezhető, ám mégsem tökéletes produkciót. Az itt-ott népmesei/népzenei motívumokkal is kacérkodó, elementáris erővel megszólaló rock-breakbeat-d'n'b-acid-jazz egy még meg sem született animációs rajzfilm aláfestő zenéjeként jelenik meg lelki füleim előtt - a közönség pedig hálásan fogadja az újszerű hármas "drámakompozíció" bevezetését.
A valamiféle csúcspontként is értelmezhető "tárgyalás" az eat me!-nek adatik meg, akik hál'istennek nem felejtették otthon Kozma Orsit. Az énekesnő a végletekig pörgeti a psychopopra hangolódott táncolókat: fáradhatatlan energiabombaként ugrál, rohan, táncol, sőt, egy pillanatra spontán - persze csak szolid - "pogóba" bonyolódik a zenekar gitáros-dalszerzőjével (Komenczi Bálint). Ez a korlátok nélküli, sodró színpadi felszabadultság tökéletesen rímel arra, ahogy Orsi a koncert előtt a zenekart jellemzi. Az eat me! számára ugyanis a szabadság szóval írható le legjobban, amivel a zenekar tagjainak többsége is egyetért. "Mind a ketten játszottunk olyan formációkban Orsival, ahol annyira leszűkült a tér egy idő után, hogy kalodává vált. Ugyanazt várták tőled, ugyanazt kellett csinálni" - fogalmaz Nagy Gergely basszusgitáros. Komenczi Bálint szerint a "bolond" kifejezés is megállja a helyét az eat me! esetében - ez érhető tetten a diszkót, elektronikát és a dance-hatásokat sem nélkülöző powerpopban, amely helyenként az Alíz Csodaországban lélekemelő káoszát is eszünkbe juttatja. A zenekar ezen az estén mutatta be a White Noise Song című dalához készült videót, amely a Trafó hatalmas kivetítőjén, élő zenével igazán futurisztikus hangulatot varázsolt elő abból a bizonyos cilinderből. A klipben háttérül szolgáló csillagok észrevétlenül változnak rémisztő fekete-fehér hangyaháborúvá, az ember pedig csak kapkodja a fejét, hogy a dalt egyidejűleg prezentáló zenekart, vagy a kivetítőt figyelje. Villódzik a stroboszkóp, akárcsak a figyelem: a tárgyalás lassan végéhez közeledik, hogy a befejezésnek adja át a stafétát.
A színpad egészen elsötétül, már ami az Esclin Syndo darkos, trip-hopos energiákkal teli pszichedelikus rockját illeti. Berger Dalma különleges hangja egyszerre juttatja eszünkbe Tori Amos, a The Gathering, a Massive Attack és a Portishead zenéjét, sőt, egy pillanatra Janis Joplin is felsejlik a szemünk előtt. Lángnyelvek rengetege és bizarr animáció szolgál háttérül a koncert-trilógia felkavaró végkifejletéhez: a meséket és az őrületet végül sötét sejtelmek borogatják. A Trafó nagyon jól tette, hogy egy ilyen rendhagyó sorozattal nyitott kaput az igényes undergroundnak - félő, hogy ennek bizony mainstream lesz a vége.
