Az 1989-es Disintegration óta tartó hosszúra nyúlt hullámvölgy utolsó évei alatt Robert Smith szüntelenül a visszavonulással fenyegetőzött, és hallva a korszak lemezeit (főleg az 1996-os Wild Mood Swingset, illetve a Pornographyval és a Disintegrationnel trilógiát alkotó 2000-es Bloodflowers albumokat), a fanatikus Cure-rajongókon kívül mindenki kezdett hajlani az ötlet elfogadására. Na igen, de az előző két album után mégiscsak ciki lett volna feloszlatni a zenekart, és a kezdeti sikerekhez méltatlan produkciókkal lezárni egy bő negyedszázados pályafutást. A befejezésből végül nem lett semmi, annál sokkal jobb dolog történt: a fáradt Bloodflowers után négy évvel új erőre kapott az 1995 óta változatlan felállásban játszó együttes (Robert Smith ? gitár-ének, Simon Gallup ? basszusgitár, Perry Bamonte ? gitár, Jason Cooper ? ütőhangszerek, Roger O'Donnell ? billentyűs hangszerek). Az előző évtized Cure-produkcióinál nyersebb, dinamikusabb, lendületesebb, erőteljesebb és fülbemászóbb lemez született.
A feltámadás egyik katalizátora talán a Cure-közeli hangzást újrahasznosító friss zenekarok (Hot Hot Heat, The Rapture, Interpol stb.) sikere (és azok visszahatása) volt, s bár azt túlzás lenne állítani, hogy a szuicid hajlamú alternatívok ikonzenekara újra divatba jött, a zenei divat kétségtelenül közeledett a Cure világához. Időközben az együttes rájött, hogy célszerű igazi erősségét, a komor-nyomasztó-borús hangzást elővenni, majd a korszellemnek megfelelően kicsit felfrissíteni.
A másik katalizátor az album társproducere, az elkötelezett Cure-rajongó hírében álló metálmérnök Ross Robinson lett (Sepultura, Korn, Slipknot, At The Drive-In stb.), aki amellett, hogy nagy tisztelettel nyúlt a félkész anyaghoz, észrevehetően rockosabb, csupaszabb hangzás irányába terelte Smith-éket. A védjegyszerű Cure-sound azért nagyrészt megmaradt, és mint kiderült, ez tökéletesen működik a hangosra kevert torzított gitárokkal, sőt Robert Smith hisztérikus-nyavalygós hangja is tud úgy szólni, mint a zenekar fénykorában.
Smith szövegeiben visszatér a kissé elcsépelt ?reménytelen szerelem, reménytelen élet? témakörhöz, de hát őt végül is az ?el van cseszve minden és különben is, minek egyáltalán élni? életérzés miatt szeretik a rajongók. Ameddig meg olyan számok születnek, mint az első kislemezdalnak választott The End Of The World, a meglepően rockos-dühös Us And Them, az energikus Taking Off, vagy a kezdeteket idéző (I Don't Know What's Going) On, addig szívesen elnézzük az aranykorszakból visszaköszönő, korlátozottan fifikás szövegeket is.
