 |
| Rátgéber László kosárlabdaedző énekel. Vendégzenészekkel és az együttes régi tagjaival több mint háromórás teltházas, születésnapi koncertet adott a pécsi sportcsarnokban december 28-án, megalakulásának húszéves évfordulóján a Kispál és a Borz zenekar. |
Az ember meggondolja, hogy nekivágjon-e Pécsnek - még van a bejgliből, nem fogyott le a fáról a habkarika, de a kétszáz kilométer havas tájban, ez esztétikai izgalom. Mert a pesti ember ritkán lát tíz kilométerenként lesben nyakát tekergető ragadozó madarat, vagy feneket villantó őzet. Mondjuk a gemenci szarvasokhoz Szekszárd környékén kicsit le kellene térni. (De nekünk ez megvolt, mert a hetedik osztályos gyerek - aki, amióta hírét vette a legutolsó dobos-cserének, dobol - hallotta Lovasi gyönyörű versét, hogy együtt leszünk, mint a gemenci szarvasok árvízkor, még sosem volt nagyobb esély, we are the world, give piece of chance, I like Gemenc, novemberben le kellett mennünk. Esett az ónos eső, fújt a szél, de láttunk szarvast, az árvizet egyelőre sikerült elodáznunk.) Szóval, miután december elején a PeCsában végigugráltuk a húsz éves születésnapi koncertet, és minden hajtáspajtás hátára írva volt, részt kellett vennünk a pécsin is.
Az évek során alakult koncertlátogató körünk élcsapatával leautóztunk, és ettünk, ittunk a városban. Bölcsen, mert ahogy beértünk fiatalságom egyik áhított helyére, a városi sportcsarnokba, ott csak a kis sportbüfé működött. A koncertközönség csekély hányadának volt esélye itt szomját oltani, ráadásul, aki a pulthoz jutott, az csapdába is került, mert onnan nem lehetett eljönni a minden irányból odajutni vágyók miatt. Sokan néztük irigykedve azt a szőke lányt, aki átlátta ezt, és a négy kikért felest gyorsan biztonságba helyezve, indult a küzdőtérre, puszta kézzel. Azt már jobban kezelte a türelmes közönség, hogy két kis bejáraton át lehet a sportparkettás térbe jutni. Érdekes, senki nem akart lemászni a lelátóról, amely úgy két és fél méter magasságból indul a pálya körül. Az uránvárosi legenda szerint a ház uszodának kezdett épülni, de valami miatt kosárcsarnok lett belőle. Ha nincs ez a valami, talán most nem sokszoros bajnokcsapat a PVSK, hanem mondjuk a pécsi vízilabda van helyzetben.
Nézzük, hazai pályán mivel jönnek a zenészek. Először, valahol egy poros telken (hiába a pécsi térkép, nem jövök rá, melyik utca) hallottuk őket, mert szólt valaki, hogy "volt komarovosok" zenélnek. (Akkoriban egy szovjet ember után Komarov volt az iskola neve, ide járt Lovasi és Kispál is. Most Babitsnak hívják, és annak ellenére, hogy a nyolcvanas években még a "maradék" járt oda, manapság ez a város legjobb iskolája.) Azon a nyári koncerten annyian voltunk közönség, mint most a készséges és szimpatikus technikusok. Azóta töretlen az imádatunk, és nem, nem zavar a kép sem, amit kétoldalt kivetítenek. Mert bár eltelt 20 év, és a közönség ipari méretben érkezik (ezúton kérek mindenkit, de nagyon, akárhány éves is lesz ezután a zenekar, soha többet ne bégesse koncerten Halász Judit Boldog születésnapot kezdetű dalocskáját), ami minket, porosodó negyveneseket muszáj-kondicionál. De még nincs nagy baj. Látom - nem olyan messziről - ahogy dr. Barabás áll az első sor közepén, mint valami szikla, rendületlenül ordít; és nem ő az egyetlen, akinek, mint valami mamutnak, örül a gimnazista korú közönség. (Azt mondjuk, kedves technikusok, kikérem magamnak, hogy az első sorban a saját hangomat kelljen hallanom.) És persze, ami a kort illeti, azt is tudom, hogy a következő buszon rajta leszek én is. Lovasi is szokatlanul sokat emlegeti a feleségét, hiába, mégiscsak itthon van, mégiscsak szaporodik a múlt, billen a mérleg - azzal konferálja fel a Szőkített nőt, hogy ezt a felesége nem szereti, de a Menjél messze, találj semmit, azt igen.
Nem lehet itt elmondani, miért és mennyire kivételes szövegek ezek az élő magyar költészetben, de most is reménykedtem, mint mindig, amikor meghallom az Igyekezz az égbolt zár kezdetű dalt, hogy valahol hallja József Attila, mert ez jár neki. És ahogy azt Lovasitól megszoktuk, a lírai énjébe karol maró öngúnnyal, és "a mi kis balatoni nyálunk"-nak konferálja a Nézem, ott a hold, némi alkoholt fogok inni, hogy úgy legyen, mint régen kezdetű dalt. Ugyancsak szokása Lovasinak, hogy ezt-azt mond a többieknek, amire mindenki a maga habitusa szerint reagál. Kispál bűbájosan méláz, de a drámai csúcsán pszichoderikus bréket nyom. Ákos rendíthetetlen Boney M frizurája alól von szemöldököt, és random tör elő nagyon romantikus billentyű-futamokkal. Nem sorolom végig a tizennyolc zenészt, majd látjuk a tv-ben és dvd-n is, aki itt színpadra lépett, mert az MTV rögzítette - amit egész jól viselt a zenekar: tudták, hogy kell megmutatni, ami van, ám valami érthető, sőt respektálható igyekezet azért árnyat vetett az önfeledtség csillogására.
Az élményen túl, persze, mindig ott a kérdés, hogyan tovább. Erre most megnyugtató választ kaptunk. A háromórás koncert közepén becuccolt a Csík Zenekar (a vonósok már egy ideje belehúztak a hagyományos felállásba, a két virtuóz hegedűs és "gyönyörű brácsás herceg"), de amikor a cimbalmos, nagybőgős és a többiek bejöttek és megmutatták, hogy mulat a mélymagyar tisztaszív Kispál és a borzra, azt nem lehet elmondani.
