Érzékeny témát választottak. Érték Önöket emiatt atrocitások a forgatásokon? Akár magánemberek, akár a román hatóságok gátolták a munkájukat?
Anita: Alapvetően minden rendben volt, kisebb atrocitások voltak csupán. Sokat változott ? főleg a fiatalabb ? román kutatók szemlélete. Az utca emberével eddig sem volt nagyon rossz élményünk, de most már azt látjuk, hogy az értelmiségiek közül is egyre többen próbálnak igazságosabban és kiegyenlítettebben gondolkodni.
Gábor: Jó példa a fiatalabb román nemzedékek segítőkészségére, hogy ajándékba kaptunk drónfelvételeket vagy dokumentumfotókat. Rengeteg történetet meséltek. Erdélyben mindenki született szereplő: remekül beszélnek, és tökéletes dramaturgiával adnak elő.
A forgatásban az is segített, hogy kis infrastruktúrával dolgozunk, ami azt is jelenti, hogy sokkal természetesebben lehetünk jelen; ?könnyűhadtestként? ? kétszemélyes ?kommandóként? ? tekintünk magunkra: gyors bevethetőséggel, mozgékonysággal, észrevétlenséggel. Vannak azonban veszélyes helyzetek is: például a marosújvári Teleki-kastélynál többször megpróbáltak bennünket fizikailag is elűzni. Ha ott kiszáll egy nagyobb stáb, akkor abból sokkal nagyobb botrány kerekedhet.
Igazából sok múlik a helyi önkormányzatokon is, hogy az adott kastély körül éppen milyen érzelmek dúlnak. Számos régi angolparkot, francia kertet felparcelláztak a kommunizmus alatt, és kiosztották a települések lakosainak: tömbházak épültek oda konyhakertekkel. Ezeket már szinte lehetetlen visszaszerezni, viszont a helyiek indulatosak, és félnek attól, hogy elveszik a lakóhelyüket.
Mi a filmek struktúrája? Hogyan született meg egy-egy epizód forgatókönyve?
Anita: Alapvetően hárompillérű projektről beszélünk. Könyv formájában kezdtük feldolgozni a témát, amelyből szintén sorozatot tervezünk. Az első kötet már kapható, és a film előtanulmányaként is felfogható. Tiltott kastély címmel jelent meg, ami arra utal, hogy ezeknek a családoknak ? és a magyaroknak ? már nincs hozzáférésük egykori tulajdonukhoz: a román állam 1949-ben mindent elvett tőlük ? fizikai értelemben mindenképpen. Úgy véltük, hogy családról családra járva sorozat formájában dolgozhatnánk fel a történeteket, sorsokat. Eddig négy részt készítettünk el a kilenc film közül. A könyv és a sorozat mellett a harmadik pillér a vándorkiállítás, ahol szintén a témát dolgozzuk fel. A sorozat részei különálló alkotások, ugyanakkor az erdélyi főnemesi családok számos ponton kapcsolódtak és kapcsolódnak egymáshoz.
Gábor: Mi már a rendszerváltás óta kifejezetten a határon túli magyarsággal foglalkozunk, és ezen belül a határon túli arisztokrácia kutatásával is. Minden családtaghoz, minden kastélyhoz annyi történet tapad, hogy láttuk: ezt muszáj láncolatban feldolgozni. Ez történelmi oknyomozó munka: hiába van az embernek kész forgatókönyve, akkor lesz jó a film, ha ezek a helyzetek valóban élőek. Volt, hogy az egyik filmünkben a báró unokája mackónadrágban volt csak hajlandó interjút adni nekünk. Ezt kifogásolták egy fesztivál zsűrijében, amit mi kerek perec visszautasítottunk. Ha ő így gondolja a jelenlétét, akkor mi nem fogjuk átöltöztetni, sem díszmagyarba, sem más ruhába ? és a beszélgetés ettől lett jó és bensőséges.
Anita: Többször visszamegyünk ugyanarra a területre és ugyanazokhoz az emberekhez. Évente beszélgetünk velük, így folyamatában látjuk a fejlődést vagy épp a romlást. Ezért is fogadnak bennünket szívesen, bíznak bennünk, mert látják, hogy nem száguldó riporterként jelenünk meg röpke tíz percre a területen, hanem elmélyülten próbálunk közelíteni a témához.
A családtagok egzisztenciájukat hagyták ott, hogy egykori birtokaikért küzdjenek. Hogyan viszonyulnak hozzájuk azok a rokonok, akik nem akarnak ezzel foglalkozni?
Gábor: Találkoztunk olyan családokkal, ahol egy-egy kastély visszaszerzése konfliktust gerjesztett a leszármazottak között. Egy szélesebb rokoni körben többen lehetnek, akik azt mondják, hogy az életüket nem fogják feláldozni egy számukra kilátástalannak tűnő ügyért. Ugyanennek a családnak a másik része elvállalja, vagy életcéllá teszi, és a leszármazottainak is életcélul tűzi ki a jóvátételi küzdelmet. Ez családi magánügy, és tapintattal kezeljük, ilyen belső ügyeket nem akarunk bolygatni a filmjeinkben.
A filmben szó esik arról, hogy milyen szellemi értékeket kellene képviselnie a nemességnek. Ez mennyire valósul meg? Mennyire próbálnak a mai erdélyi arisztokraták e szerint élni?
Anita: Haller Béla az arisztokrácia 21. századi szerepéről szólva a gyönyörű ?megszenvedett humanizmus" kifejezést használja. Semmiképpen nem nagyzoló életformában és gazdasági értelemben gondolják ők a nemesség mostani szerepét, hanem erkölcsi és szellemi alapon. Szintén ő fogalmazta meg azt ? és mi is ezt tapasztaltuk ?, hogy egyesek hajlamosak feltétel nélkül rajongani a nemességért, míg mások történelmi bűnöket rónak fel nekik, és nem tudnak megbocsátani. Való igaz, hogy valahol a kettő között kell az igazságot keresni.
Románián kívül más országok is biztosítottak restitúciós lehetőségeket?
Gábor: Tudomásom szerint régiónkban a leginkább hasznavehető restitúciós törvények Romániában születtek meg ? más kérdés a jogalkalmazás... Magyarországon szó sem volt ilyen törvényekről. Jól tudjuk, hogy a rendszerváltás egyik leginkább elrontott fejezete a kárpótlás kérdése. A felvidéki arisztokráciával foglalkoztunk még behatóbban riportokban, és sajnos Szlovákiában is tapasztalható diszkrimináció a kisebbségi restitúciós igények teljesítésével kapcsolatban. Ausztriában többnyire magántulajdonban vannak a kastélyok, de ott is láttunk ijesztően rogyadozókat. A legtöbb esély most Romániában van, de talán a legtöbb probléma is.
Anita: Románia maga is megbánta, hogy meghozta ezt a törvényt, minden jogi eszközzel megpróbálja ellehetetleníteni az érvényesülését a gyakorlatban, például kirakja a pereket több száz kilométerre lévő színromán területekre, illetve koncepciós pereket kreálnak, háborús bűnösnek nyilvánítanak felmenőket, hogy az utódok már ne lehessenek jogosultak a visszaigénylésre.
Érzik a filmek hatását?
Gábor: Hogyne. Az egész projekt folyamatossága által elérhetjük azt, hogy a köztudatban a kastélyok ne csak rogyadozó műemlékek, ?halott házak? legyenek az út szélén, hanem élettel és történettel újra megtöltődő helyszínek. A magyar művelődéstörténet és jelen részei ugyanúgy, mint a magyarságtudat alkotóelemei.
Lesz folytatásuk ezeknek az epizódoknak?
Gábor: Persze! Feltétlenül, mert ezek a kastélyok olyan jóvátételi folyamatban szerepelnek, amelyet az állam koholt vádakkal próbál szabotálni. A nyilvánosság erejével szeretnénk figyelmet biztosítani ezeknek a családoknak. Ezek tényleg nem befejezett történetek. Nem lehet azt mondani, hogy kész a film. Igaz ez a hamarosan, július közepén bemutatandó új epizódunkra, a Keresdi Bethlenekre is: a keresdi várkastély sorsa folyamatosan alakul ? szerencsére most a lehető legjobb irányban.
A teljes interjú a Médiatanács blogján érhető el.
