Aristotelis Savalas görög bevándorlók gyermekeként született 1922. január 21-én a New York állambeli Garden Cityben, anyja egykor szépségkirálynő volt. A Columbia Egyetemen tanult – nem túl nagy kedvvel – pszichológiát, és Amerika belépése után a második világháborúba önként jelentkezett katonai szolgálatra. A fronton megsebesült, de helytállásáért magas kitüntetést kapott. Leszerelését követően a külügyminisztérium információs szolgálatának munkatársaként az Amerika Hangja rádió számára dolgozott. Innen az ABC televízió híradójának rendezői székébe vezetett útja; a producerek gyakran az ő révén kerítettek idegen nyelvet beszélő színészeket az akkoriban futó számtalan sorozathoz.
Karrierjét egy véletlen indította el: egy színész barátját kísérte el meghallgatásra, ahol a rendezőt inkább az ő vészt jósló külseje nyűgözte le, így ő kapta a szerepet. Először az 1960-ban készült Tanúban, Lucky Luciano maffiafőnök szerepében figyeltek fel rá a nézők, a producerek, sőt a gengszter barátai is (szerencséjére tetszett nekik alakítása). Pályafutásának ebben a szakaszában jobbára brutális, pszichopata bűnözőket játszott; az 1962-ben Az alcatrazi madárember című börtöndrámában nyújtott alakításáért Golden Globe- és Oscar-díjra jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriájában. 1962-ben egy magánnyomozó ruháját vette magára A rettegés fokának eredeti változatában. A rég várt főszerep azonban csak nem érkezett meg, bár ebben ő is ludas volt: 1967-ben kiszemelték a Bilincs és mosoly című filmre, de a producerek nem győzték kivárni, amíg az Európában pihenő Savalas hazahajókázik, ezért inkább Paul Newmannek szavaztak bizalmat.
Védjegyévé vált kopasz fejét 1965-ben találta ki: Poncius Pilátus szerepének kedvéért leborotváltatta, és többé már nem is növesztette meg haját. „Mindannyian kopasznak születünk” – mondogatta később. Már világító kobakkal szerepelt A piszkos tizenkettőben, a Dzsingisz kánban, a Kelly hőseiben és az Őfelsége titkosszolgálatában című James Bond-filmben, mégsem volt elégedett. „A legnagyobbak oldalán játszottam, de nem ismert senki, csak azt mondták: nézd, ott az a hogyishívják.”
A helyzet 1973-ban változott meg, amikor a Marcus–Nelson gyilkosságok című, megtörtént esetet feldolgozó tévéfilmben rá osztották Kojak rendőrhadnagy szerepét. A kopasz, szarkasztikus, megvesztegethetetlen és mindig nyalókát szopogató rendőr olyan népszerű volt a nézők körében, hogy nem sokkal később már sorozatot forgattak róla. A sikert meglovagoló Savalas egy idő után teljesen átvette a sorozat készítésének ellenőrzését, beleszólt a forgatókönyvbe, a rendező és a szereplők kiválasztásába – így hozta be George öccsét Stavros detektív szerepében.
Az 1978-ig futó sorozat címszerepéért Emmy- és két Golden Globe-díjjal tüntették ki. Kojak az ideális amerikai rendőrt testesítette meg: a marcona külső alatt érző szív dobogott, az irodákban megállás nélkül sürögtek-forogtak, kávét ittak és intézkedtek, ráadásul a tettes mindig lebukott. Savalas lubickolt a későn jött népszerűségben, a tévés beszélgetőműsorok állandó szereplője lett, gyakran megvillantva vitatható énektudását.
A Kojak után évekig feledhető, de jól fizető európai filmekben „pihent”, élte a gazdagok és híresek gondtalan életét. A nyolcvanas években néhány tévéfilm erejéig újra Kojak bőrébe bújt, sőt 1989-ben megpróbálta újraéleszteni a sorozatot, de nagyobb figyelmet szentelt azon szerepének, amelyben egy hitelkártya-társaság termékeit népszerűsítette. Utoljára a Tüzelj vissza! című krimiben állt a kamera elé (a filmet 1995-ben, halála után mutatták be).
A kilencvenes évek elején felfedezett prosztatarákját ugyanolyan kemény makacssággal viselte, mint amilyennek Kojakként megismerhették a nézők. A nagyvilág csak két héttel halála előtt szerzett tudomást betegségéről, amely 1994. január 22-én győzte le.
A szenvedélyes pókerjátékos Savalas háromszor nősült, feleségeitől öt, egy barátnőjétől még egy gyermeke született, és az ő keresztlánya a Jóbarátok sorozatban népszerűvé vált Jennifer Aniston.
Fotó: Universal Television / Collection ChristopheL via AFP
