Mindig is tudta, hogy nem elég az íróasztal mögötti gondolatokba kapaszkodva alkotni, nem elég a műtermi környezet, hiszen a valóság nem itt van – a sekélyes vagy épp szárnyaló filozofálgatás helyett útra kell kelni. Falvakba menni, közösségekhez megérkezni, sárban-fagyban velük tartani, ha invitálnak, az asztalukhoz ülni.
Korniss Pétert méltatva jól esik megjegyezni, hogy ő az első fotóművész, aki Kossuth-díjat kapott, hogy Pulitzer-emlékdíjjal is jutalmazták a munkásságát, hogy képeit Budapesten, Rómában, Szentpéterváron, Párizsban és a tengeren túl is csodálattal nézik neves kiállítóterek látogatói. De ez csak arra elég, hogy büszkék lehessünk rá. Ez csupán egy-egy megérkezésstáció. Viszont mindenekelőtt az úton levést kell tőle megtanulnunk. Észre kell vennünk, hogy ugyanolyan lelkesen, átgondoltan és szeretettel válogatja ki a képeit egy néhai széki táncházban kiállított anyaghoz is, mintha fővárosokban rendezne tárlatot. Meg kell tanulnunk tőle ezt a kompromisszumok nélküli komolyan vevést, a téma iránti elkötelezettséget, a szeretettel odafordulást az emberekhez.
Meg kell tanulnunk, hogy mindezek előtt a munka van.
Hogy évtizedekig senki nem emleget díjakat, és nem loholnak az ember nyomában neves galériák vezetői. Meg kell tanulni az életünkből időt áldozni egy ügyre, meg kell tanulni közvetíteni, meg kell tanulni bekopogni ismeretlenek házába, meg kell tanulni tisztességesen köszönni, alázattal jelen lenni, szépnek látni, felismerni és érthetően elmondani, mi van ott, ahol elidőznünk adatott.
Arra kértük Korniss Pétert, hogy a betlehemesekről készült fotóiból közölhessünk egy válogatást. Ő maga állította össze az itt következő sorozatot, amely a dokumentarista ábrázoláson túlmutatóan az ünneplő embert örökíti meg. Láthatjuk általa a folytonosságot, de ennek a szép hagyománynak a törékenységét is.
Egy kis közösség tagjai házról házra járva maguknak eljátsszák és felelevenítik Jézus születésének történetét. Korniss Péter először a Bács-Kiskun megyei Szakmáron fotózta le őket a hatvanas évek végén, majd a Tolna megyei Kakasdon, a bukovinai székelyek csobánolását örökítette meg, a somogyi Vörs községben pedig bábtáncoltató betlehemeseket fényképezett. Majd valami lényeges a szemünk láttára változni kezd: templomokba, művelődési házakba költözik az „előadás”, és az ünneplők „közönséggé” válva figyelik, ahogy barátaik, rokonaik, szomszédaik megidézik a karácsonyi történetet. Aztán már múzeumi térben, festett díszlet előtt örökíti meg a hagyományőrző csoportokat a művész, majd szokatlan terekbe kíséri a Kárpát-medence minden szegletéből a debreceni találkozóra sereglett betlehemeseket – bevásárlóközpontban, piacon, lakótelepi környezetben vagy épp a pusztában összeeszkábált tető alatt állnak előttünk. De nem elsiratni hív minket a fotográfus, hiszen nem a kiüresedést mutatja meg, hanem épp azt, hogy ebben az idegenségben is csupán elhivatottság kell ahhoz, hogy az emberek – kiszakadva a hétköznapok egyhangú taposásából – közösséget teremtsenek.
Nyers tisztaság, föld- és hószagú szentség, állatok leheletével melengetett, megváltó gyermekisten – őt szolgálja az ünneplő ember. A szent és a profán találkozik az egyszerű, kételkedés nélküli hit és az életigenlő tréfák elegyében, a pásztorok cigarettaszünetének vidámsága és az áhítattal köszöntött Kisjézus jelenvalósága a maga természetességében mutatkozik meg.
Ha látta már bárki, hogy az ünnepek után kisteherautóra pakolva hogyan szállítják el a műanyagból készült Mária- és József-szobrokat egy köztéri betlehem helyszínéről, pontosan érezni fogja, mi a különbség az elpakolás ridegsége és az itt megmutatott gesztusok között. A betlehemezők tekintetét érdemes megfigyelni, és a körbehordozott, díszes templomot a jászollal – érezni lehet, hogyan készültek erre a napra. Hogy olyan áhítattal érintik meg ezt a díszes építményt, mintha valóban Isten fiának fekhelyét vigyáznák. Ez az ünnep ereje, ez az átlényegülés, ez a közös vándorlás.
Szabad-e bejönni ide betlehemmel?
| Korniss Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfus, fotóriporter 1937. augusztus 4-én született Kolozsváron. Képei nemcsak az eltűnőben lévő erdélyi és magyarországi paraszti életmódot ábrázolják, hanem a kelet-európai sors krónikáját is írják. Ünnepségeket, egy-egy közösség rítusait éppúgy örökkévalóvá tesznek, mint ahogy megmutatják a faluról városra szakadtak magányát, a téblábolást és a küszködést, a közös emlékeket, a változás rétegeit. |
A cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/7. számában jelent meg.
