Krasznhorkai László az elmúlt évek három rövidebb műve után most egy nagyregénnyel jelentkezik, nyitja meg a beszélgetést Szegő János, majd azt kérdezi az írótól, hogy mennyire van jelentősége ennek az alkotói pályáján. „Semennyire, ugyanis a kisebb terjedelmű szövegek a belső kiterjedésük, vagyis a tartalmuk szerint ugyanolyan hosszúak. Legfeljebb kevesebb ideig szenved az olvasó, mire a könyv végére ér. Egy több mint négyszáz oldalas könyv megírása igazából csak fizikai szempontból kimerítőbb, de az a folyamat, amelyben a szöveg elindul, majd a végéhez ér, ugyanaddig tart” – válaszolja Krasznahorkai.
A Herscht 07769 műfajilag nem regény, hanem elbeszélés, jegyzi meg az író. Míg az előbbi egy valóságot teremt, addig az utóbbi egy történetet beszél el, magyarázza.
„Ebben a könyvben nem egy valóság elhelyezéséről, megjelenítéséről, hanem egy angyal történetéről van szó.”
Ezt azért tartja fontosnak, mert egy ideje eldöntötte: nem ír több regényt. Úgy véli, teljesen feleslegesen írja meg és helyezi el a valóságosnak vélt világot egy „új valóságban”, helyette inkább a térben keres olyan történeteket, melyben egy ember vagy emberi állapot körül megjelenik egy mondat, de ez csak akkor működhet, ha érzékenyen nyúl a témához.
„Ha visszagondolok a könyveimre, kevésszer vagyok igazán érzékeny. Szinte igaznak tűnik az a tőlem származó, közhelyes mondat, hogy »egész életemben egy könyvet írtam«, ugyanis a szereplők szinte mindig hasonlítanak.” Ez viszont egy angyal története, mondja, amelynek a kétarcúságát csak most fedezte fel. Egyrészt a tündöklőt, az elvarázslót és a »végtelen szívhez« közel állót, másrészt az öldöklőt.
Szegő János a kötet címszereplőjéről, Florian Herscht Bachról beszél, aki egyszerre „testes” és áttetsző figura. Mint fogalmaz, az elbeszélés egy erős képpel indul, ugyanis
a főszereplő levelet címez Angela Merkelnek, Németország kancellárjának,
a feladóhoz pedig csak annyit ír, hogy: „Herscht 07769”, mondván, hogy a postai kód, vagyis az irányítószám alapján a kancellár asszony válaszlevele majd úgyis megtalálja őt. A történetből egyébként mindent meg lehet tudni a német postáról, teszi hozzá Szegő. „Németországban nem érdemes feladni a levelet, mert legfeljebb egy hiba miatt jut el a címzetthez” – jegyzi meg az író. Majd arra a kérdésre felel, hogy miképp talált rá a kelet-németországi Türingiára: egyszerűen követte a főhős történetét, akinek épp oda vezetett az útja. „Egy árvaházból került oda, és az volt a munkája, hogy a graffitiktől megrongált falakat megtisztítsa, miközben az eredeti szakmája pék volt.”
Dramaturgiailag indokolt volt-e, hogy Florián kvázi múlt nélkül került bele ebbe a térbe, vagy egyszerűen csak így jelent meg az író horizontján, és ennek nincs egyéb jelentése, érdeklődik Szegő. „Amikor elkezdtem írni, nem volt sok információm a múltjáról; hogy milyen világból jött, hogyan került árvaházba, vagy mi magyarázza az angyali mivoltát, ugyanis túl keveset árul el magáról. Azt viszont hangoztatja, hogy ott sem érezte magát rosszul. Ez az alkatát is jellemzi. Örül és hálás, hogy él. Ezt pedig igyekszik kimutatni. De gyökerek nélkül kell elképzelni ezt a kicsi szívet, amelyet ebbe az óriási testbe gyömöszöltek bele” – fogalmaz Krasznahorkai László.
Ezeknek a lényeknek egyébként sincs helyük a valóságban, bár ha egy közülük mégis idepottyanna, lelepleződne és láthatóvá válna, a védtelensége miatt esélye sem lenne életben maradni. Nemcsak az emberi társadalom, hanem a földi létezés brutalitására is gondol:
„iszonyatosan nagy küzdelem zajlik, hogy minden létező létezzen, és megsokszorozza magát” – véli.
Szegő Jánost érdekli, hogy az író élete során találkozott-e angyallal, vagy ehhez az is szükséges volna, hogy ő maga is az legyen. „Nem vagyok közéjük való” – érkezik a válasz, mire Szegő így folytatja: „Az átsuhanását érezte azért?” „Hogyne – vágja rá Krasznahorkai. Volt, hogy egy éven keresztül éltem egy svájci kisváros cellájában; egyszer csak megjelent mögöttem egy angyal, aki végtelen finoman és puhán megérintette a vállamat, majd azt mondta: »Diktálni fogunk.« Ebből lett az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó.
Szegő úgy véli, hogy Florián egyfajta üres lapként is funkcionál, amelyre sok minden felíródik, ezért a könyv cselekményét az ő értelmezései és következtetései alakítják. A kisváros élete eleinte eseménytelennek tűnik, aztán ahogy a „prózatánc” előrehalad, egyre több és gyanúsabb dolog történik; mindez gyorsan, míg a végén egy „haláltánc” kellős közepén találja magát az olvasó..
„Nem mondanám, hogy Türingia egy náci vidék, de elég sok olyan, a hírekből ismert neonáci jelenséget lehet ott tapasztalni, amelyek ijesztőek egy olyan országban, mint Németország. De ez bármelyik másik európai országra igaz, amelyben a fasizmusnak a két világháború között bármilyen szerepe volt.”
A könyv alcíme: Florian Herscht Bach-regénye, emlékeztet Szegő, majd azt kérdezi, hogy arra, amikor az elbeszélésben Johann Sebastian Bachról van szó, mennyire vannak hatással Krasznahorkai korábbi élményei vagy szövegei,
Türingia és Bach ugyanis szorosan összekapcsolódik ebben a műben.
„Az én Bach-képem hasonlít is meg nem is ahhoz, ami az elbeszélésben kialakul vagy körvonalazódik, hiszen inkább egy filozófiai összefüggés egyik és döntő lépcsőfoka lesz az ő zenéje” – mondja Krasznahorkai László, majd megjegyzi: sokat kellett kutatnia, hogy megértsen bizonyos dolgokat, amelyeket korábban nem tartott fontosnak. Azért ment el Türingiába, hogy végigjárja és megismerje azt az utat, amelyen a német zeneszerző megfordult. Sok helyivel beszélgetett, így nagyobb tudásra tett szert, mint amire Florian Herscht megírásához szüksége volt. „Egy biztos, neki nagy szüksége volt Bachra: végül áttörésszerűen került hozzá közel, mint ahogy zenéknél általában lenni szokott.”
A kvantumfizika is megjelenik a műben, mondja Szegő János, és azt tudakolja, hogy a szerző mennyire érti ezt a területet. „Több szempontból is túlzás lenne azt állítani, hogy értem, mert csak egy vonatkozásával kellett foglalkoznom. Florianra egy elméleti kérdéssel ráijesztett a szeretett és tisztelt mestere, amely után gondolkodóba esik, és arra a következtetésre jut, hogy voltaképpen minden, vagyis az ismert valóság egy hibának köszönhetően jött létre, ez a hiba pedig megismétlődhet, ami ugyanígy visszavonhatja a valóságot. Florián ezért úgy érzi, cselekvő emberként tennie kell valamit ez ellen, így kerül egyoldalú kapcsolatba Angela Merkellel.”
A fejtegetés akkora hatással van rá, hogy idővel három különböző vonal fut össze benne, fogalmaz az író: „a kvantumfizikai elmélet rejtélyébe és a Johann Sebastian Bach által teremtett művészetbe csap bele gonosz meteorként az a »felfedezése«, hogy máshová is fejlődhetett volna a náci terror. Ez az elegy »felrobbantja őt«, és olyan cselekvésre készteti, amely meg fogja döbbenteni az olvasókat” – fogalmaz Krasznahorkai, de hozzáfűzi: ne gonosztevőként gondoljanak rá, mert Florian a könyv elején és a végén is ugyanaz: bonthatatlan személy.
Az elbeszélés a jelenben játszódik; olyannyira, hogy nem csak a járvány, hanem az arra megoldást jelentő vakcinák is megjelennek benne.
Szegő kiemel egy idézetet a könyvből: „Nem várnunk kell az apokalipszist, meg kell értenünk.” Ezután arról kérdezi az írót, hogyan tekint az életünk helyrehozhatóságára a koronavírus-járvány után.
Nagy a baj, mondja Krasznahorkai László, aki szerint a vírus az ismeretlensége miatt félelmetes, de a kutatók egyre közelebb kerülnek a megértéséhez. A felszínen biztos lesznek változások, az ember azonban olyan lény, aki szereti elfelejteni a nehézségeket. Ez az első hullám idején is kiderült. A katasztrófák csak addig változtatják meg őket, amíg bennük élnek, véli.
Az irodalom viszont emlékezteti az olvasókat, hogy mi minden van, ami amellett, hogy jó, immunerősítő is lehet, akár a te könyved is, jegyzi meg Szegő. „Persze, mert ez egy mulatságos könyv, bármilyen komolyan is beszélgettünk róla” – zárja mondandóját Krasznahorkai László.
Nyitókép: Krasznahorkai László, Kossuth-díjas író könyvbemutatón az Írók Boltjában, Budapesten 2016. szeptember 19-én. Fotó: Marjai János/MTI
