„A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész.” Ezzel a Hemingway-idézettel kezdte Benkő Imre fotókiállításának megnyitóját Borbély László, az Artphoto Galéria vezetője.
A kiállítás négy kubai utat foglal össze 1978–2006-ig. 24 év, két emberöltő. Kubát látni négy különböző időpontban, életkorban, szemmel, ez ennek a tárlatnak a különlegessége. És az, hogy ezek a fotográfiák így, ebben az összeállításban itt láthatók most először.
Érdekes abba belegondolni, hogy 24 év különbséggel született képek ilyen egységet tudnak alkotni, kicsit megvizsgálni, hogy mi lehet ennek az oka. Vajon Kubában „állt meg az idő”, vagy a fotográfusnak sikerült valamiféle állandóságot, múlhatatlanságot megragadnia ebben az országban?
Engem ez utóbbi érdekel. Benkő Imre fotográfiáinak múlhatatlansága egyenként és így tematikus csoportban is, történelmi idő-hidat képezve. Az a különleges titok, ami ezek között a képek között láthatatlan szövetet hoz létre, egy sajátos világ, Benkő Imre „saját mozija”. Ahogy ő látja ezt a világot, építi fel kis részletekből, ragad meg benne izgalmas momentumokat és apró gesztusokat, és ezek mély jelentéssel bíró életfénykép-kockákká, majd a kockákból „big picture”-ré, mindent magába foglaló nagy képpé állnak össze.
Egy utazás is lehet külső és belső is. Tudjuk, hogy az utazás minden korban a világ felfedezéséhez, új ismeretek szerzéséhez, a változás élményéhez, a kitekintés és visszatekintés varázslatához kötődik. Benkő Imre kubai utazásai során kétfelé vált. Egyik oldalról jelen volt, mint mti-s képriporter. Másik oldalról, mint szemlélődő művész, aki egy különleges érzékenységű belső iránytű vezérletével ragadja meg a valóságot. És amit erről a világról utazásai alatt megtudott és fotográfiáiban leképzett, az nem materiális tudás, hanem valami különleges, egészen egyedi érzéki tapasztalat.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Benkő Imre fotográfiája antropocentrikus fotográfia. Képeinek mindig központi szereplője az ember, kapocs a világ működéséhez és megértéséhez. Nem egyszerű passzív szereplőként, hanem egyfajta különleges médiumként, amely az élő, lüktető valósággal teszi egy köldökzsinórra a fotográfust. Benkő Imre nem nyugszik bele egy fontos emberi pillanat megragadásába. Képein keresi a tekintetet, benne a fotografáltság, a megörökítettség pillanatának döbbent vagy éppen vidám, pajkos felismerését, ezzel a rögzítés passzivitásából a közös létrehozás élményévé varázsolva a képet.
Benkő fotográfiái nem megerőszakolják, hanem befogadják a világot végtelenül empatikus, érzékeny és humánus módon. Képei a pillanat megragadásán alapulnak, de egyben tudatos konstrukciók is. Struktúrájuk szabályossága nem kimódolt és művi, hanem a látásmód különlegességéből fakad. Kutya, ember, utca perspektivikus háromszöge, roncshajó és a sziklák szinte azonos textúrája, rejtett történetű fiatalokkal. Lépcső a semmibe, vagy csak egyszerűen homokban heverő fiatalok, csupa mélyről fakadó szimbolika.
„Ő éppen egy olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki megérti még a néma gyerek szavát is. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valami különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek, a kifejezésnek ezek a silány eszközei” – írta Ottlik, és én úgy érzem Benkő Imre művészetében megtalálta ezt a „különb és rejtelmesebb megértést”, és a kifejezésnek azon eszközét, amely azzal együtt össze tud kötni minket egy világgal, ha soha nem is jártunk benne.
A beszéd 2020. július 6-án hangzott el az Artphoto Galériában.
A Budapest Fotófesztivál részeként az NKA támogatásával létrejött kiállítás 2020 július 31-ig látható.
Nyitókép: Benkő Imre: Havanna. Kuba, 1989
