Pénteki kultúrrandi Kunics Olivér zenésszel

Kunics Olivér a zenében találja meg a helyét. Az Idegen frontembereként a színpadon otthon van, ott úgy érzi: részese az őt körülvevő világnak. A héten vele randiztunk, színpadi jelenlétről, dalszövegírásról, emberi kapcsolatokról beszélgettünk.

Gyerekként a színészet vagy a zenészlét vonzott jobban?

Minden a zenével kezdődött, a nagyatádi zeneoviban tubázni tanultam, amit aztán sajnos nem tudtam folytatni, jégkorongozó lettem. Azt a szívritmuszavarom miatt abba kellett hagynom, így végül erős váltással elindultam a színészet felé.

Hogy a zene vagy a színház volt-e a fontosabb? Az érettségi előtt egyértelműen a színészet és a rendezés vonzott, azonban az egyetemi felvételi körül kikristályosodott, hogy a zene a testhezállóbb. Színészként zavart, hogy viszonylag kevés terem van saját világokat létrehozni, és csak akkor voltam igazán erős, amikor egy szerep nagyon közel volt a saját személyiségemhez vagy az aznapi hangulatomhoz. Ha pedig rendeztem, akkor hiányzott a színpadon levés adrenalinja, az, hogy jelen legyek és értelmezhetővé tudjam tenni mások számára azt a sok katyvaszt, ami a fejemben van. A zenélésben viszont egyszerre tudok „szobrászkodni”, létrehozni valamit, kifejteni a bennem levő gondolatokat, majd a színpadra kiállva ezeket mások számára értelmezhetővé is tudom tenni.

Hogyan hatott a színpadi jelenlétedre az, hogy tanultál színészetet?

Földessy Margithoz jártam, aki a színészmesterség mellett improvizációt is tanított. Amit ebből át tudok vinni a koncertekbe, az a biztonságérzet. Azt gondolom, hogy ha minden a feje tetejére áll a színpadon, és leborulnak az égből a csillárok, azt is megfelelő higgadtsággal tudom kezelni. Megvan bennem a színpad iránti tisztelet, ugyanakkor mégis otthonosan érzem magam rajta.

A koncert végére szinte meghalsz a színpadon. Mi az oka annak, hogy érzelmileg ennyire intenzíven vagy jelen?

Figyelemzavarosként mindig óriási zűrzavar van a fejemben, és sokszor azt érzem, hogy emiatt nem tudok a részese lenni az engem körülvevő világnak. Nem értenek, nem tudom megmutatni a bennem zajló dolgokat. A színpadon viszont nagyon könnyű a létezés. Ott tudok önmagam lenni igazán, teljesen szabadon ki tudom adni magamból a bennem levő érzéseket és gondolatokat. Ez az egyetlen mód, amivel a bennem levő feszültséget oldani tudom. 

Hogyan kapcsolódsz ilyenkor a közönséggel?

Amikor dalt írok, akkor mindig a saját életem eseményeit igyekszem értelmezni, de próbálok találni benne olyan pontokat, amire mások a sajátjukként ismerhetnek rá. Engem tehát az érdekel, hogy amit kipiszkáltam magamból, abból más el tud-e kapni valamit. És ha ez sikerül, akkor létrejön egyfajta kapcsolódás köztem és a másik ember között. A koncertezés pedig még ennél is izgalmasabb, hiszen ilyenkor nem két ember között jön létre a kapocs, hanem a tömegben. Egy koncert alatt azt érzem, hogy a világot adó embertömeg részese vagyok én is. Hogy nem vagyok egyedül.

Közben a ti zenétek mégsem adja nagyon könnyen magát. Egy Idegen-koncert alatt az agyunk is dolgozik, nem pusztán zsigeri élmények érnek minket.

Nem te vagy az első, aki ezt mondja. Nincs ebben tudatosság, az viszont szándékos, hogy elmélyülten foglalkozzunk azokkal a témákkal, amelyekhez aktuálisan közünk van. Sok időt töltünk azzal, hogy a zenekari tagokkal körüljárjunk egy jelenséget. Én pedig ezután igyekszem olyan szöveget írni a saját élményanyagomból, amiben mindenki megtalálja a maga történetét. Az Idegen dalok nehézsége talán abban állhat, hogy nem ad konkrét megfejtéseket, hanem azt várja, hogy magadból magadnak rakd össze az értelmet.

Nem merült fel benned sosem, hogy költő legyél?

Felmerült. Egy ideig azt is hittem, hogy költő leszek. Vagy inkább író, mivel nem kedvelem a rímeket, a szabadversírás azonban nem izgat. Az írástól azonban visszatart a félelem, hogy a leírt szövegből hiányzik az előadás adrenalinja. Aztán lehet, hogy később ez mégis olyan platform lesz, amiben megtalálom magam. Lehet, hogy lenne haszna, ha esszéisztikusan leírnám az engem foglalkoztató gondolatokat.

Rímtelen szövegekről van szó az Idegen zenéi esetében is, amelyek sokszor dallamtalanul, kimondva hangoznak el a színpadon is. Nincs benned szándék, hogy könnyíts a dalokon a könnyebb befogadhatóság érdekében?

Nincs bennem ilyen. Egyrészt, mert én nem érzem, hogy egy adott szöveg mennyire nehéz vagy könnyű, másrészt pedig egy gondolat hitelessége az, ami érdekel. Viszont a zenésztársaim véleményére hallgatok: ha ők nem érzik kellően erősnek a szöveget, akkor alakítok rajta. De egyébként én nem tekintem ennyire szövegcentrikusnak az Idegen zenéjét, ugyanis mindig az a szándék, hogy a hangszerekben is megszülessen az az energia, ami jelen van a textusban.

Nagyon különböző karakterek vagytok ti négyen, valahogy mégis a család szó az, ami eszembe jut, ha rátok nézek. Frontember vagy inkább családfő vagy?

Amikor zenekarban kezdtem gondolkodni, az volt az elképzelésem, hogy olyan emberekkel álljak egy színpadon, akik önállóan is erős személyiséggel bírnak. Sokszor azt látom, hogy a frontemberek magukra összpontosítanak ahelyett, hogy exponálnák a zenekart. Az, hogy középen állok, énekelek és beszélek, már eleve ad egy extra figyelmi faktort, amit mindig igyekszek kompenzálni, hogy a többiekre is elég fény vetüljön. Sok beszélgetésünk szól arról, hogy a zenekar többi tagja mi módon tudja megmutatni magát a színpadon. Viszont mégsem írja le teljesen a zenekart, ha családrendszerként tekintjük, hiszen minden tag másképp húzta a többieket. 

Te milyen családban, milyen környezetben nőttél fel?

Nagyatádon születtem. Fantasztikus gyerekkorom volt. Mivel anyunak sokat kellett feljárnia Pestre dolgozni, így sokáig tulajdonképpen a nagyszüleim neveltek. Probléma- és konfliktusmentes, mondhatni idealizált környezetben nőttem fel, csak később tanultam meg, hogy az élet ennél árnyaltabb. 2003-ban költöztem fel édesanyámmal Pestre, vele is nagyon szoros a viszonyom, ami jobban hasonlít egy mély barátsághoz, mint egy hierarchikus anya-fia kapcsolathoz.

Milyen zenei hatások értek gyerekként?

Négy éven keresztül Dvořák Újvilág szimfóniáját hallgattam, amit a Pa-dö-dö követett. Aztán a punkrocksztár nagybátyám fiai minden ünnepkor hoztak valami menő újdonságot, amit Bluetooth-szal tettünk át a telefonomra. Így ismertem meg például Jimi Hendrixet vagy a Prodigyt. Aztán nyolcévesen felkerült a telefonomra a Bogozd ki, amit akkor nem szerettem. Nem értettem. Kamaszként viszont nagyon elkapott a 30Y gondolatisága, ebben az időben már olyan zenéket (és filmeket, könyveket) szerettem, amelyek a hagyományostól eltérő utakon közelítették meg a világot.

Kispált is hallgattál?

Nagyon sokat. Szerintem a 30Y és a Kispál két eltérő iskolát képvisel: Beck Zoli mindig nagyon komolyan veszi a színpadi jelenlétet és keresi annak az igazságát, Lovasi pedig mérhetetlenül önironikusan közelít a saját szerepéhez. Mindkettőnek megvan a létjogosultsága, és kicsit mindkettő szeretnék lenni. Őszintének lenni úgy, hogy közben nem is veszem túlságosan komolyan magam.

Fontos hatásként említed a Red Hot Chili Pepperst is.

Az általuk képviselt szabadság nagyon a sajátom. Azért az ő zenéjükből átjön, hogy tulajdonképpen egy pálmafákkal ölelt, meleg helyen, vízpart mellett élnek.

Bodor Áron viszont azt mondja, hogy „A vidámságon nincs mit megoldani, abból nem lesz szöveg”. Te mikor vagy termékenyebb?

A jó szöveg szerintem is olyan, amiben van valami konfliktus, feszültség. Az teszi izgalmassá, az foglalkoztat. Úgy gondolom, hogy mindig az alkotóban levő diszharmóniából születik művészi produktum, de az is fontos, hogy az alkotás során már eléggé távoli legyen az adott fájdalom vagy trauma. Kell, hogy hideg szemmel lehessen tekinteni, mert ha még érzelmileg a hatása alatt vagy, akkor nem fog működni a szöveg. Ha mélyen vagyok érzelmileg, akkor zenélek, nem írok.

Hogy születnek az Idegen dalai?

Eddig mindig a zene volt meg korábban. Összezenélgettünk valamit közösen, amiről aztán beszélgetni kezdtünk a tagokkal. Aztán a srácok körbe-körbe kezdték játszani, én pedig elkezdtem megírni rá a szöveget. Aztán ezt a módszert elvetettük, mert bár az improvizációk első mondataiban továbbra is hiszek, de a többi sorral várok. Olykor kigurulnak belőlem a szövegek, de igen jellemző, hogy utána még sokáig javítgatom.

Hogyan inspirálódsz?

Folyamatosan megyek és mindig keresem az újat. Időről-időre felrúgom a jól beváltat, hogy találjak valami mást. Egy időben rákaptam a csámborgásra, jöttem-mentem és kutattam az új izgalmak után. Nem kötődöm semmihez, csak az emberekhez.

Milyen terveid vannak?

Nem tudjuk, hogy meddig tart még az Idegen, Ádika (Langó Ádám, a zenekar ütőse – a szerk.) jövőre kilép a zenekarból, egyelőre nem látjuk, hogy nélküle hogyan tudnánk folytatni. Közben pedig formálódik bennünk egy újabb lemez anyaga, amit nagyon szeretnénk, hogy még megszülessen. Furcsa, meztelen érzés, ami most van. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu