Küzd a rendező, küzd a színész, küzd a néző – Térey János és a színház

Új, a modern színház jelenével foglalkozó beszélgetéssorozat indult Kortárs? Irodalom? Színház? címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A sorozat elsőként Térey János és a színház kapcsolatát mutatta be. A moderátor Bazsányi Sándor, beszélgetőtársai Jákfalvi Magdolna színháztörténész, Máté Gábor színművész, színházi rendező és Mundruczó Kornél film- és színházi rendező voltak.

Bazsányi Sándor bevezetőjében elmondta: a Térey-féle térerő, nyelvi dinamika az író minden munkájában jelen volt, így színházi szövegeiben is. A kérdés az, hogy ez az eleve teátrális költői nyelv hogyan működik a színházban.

Mundruczó Kornél szerint Térey János legfőbb erénye a nyelvben való tájékozottsága. A karakterek nem válnak külön önálló entitássá, inkább valamilyen klasszikus érzetet jelenítenek meg. Nincsen személyiségük, ezzel Térey visszanyúl a klasszikus színházi hagyományokhoz. A Niebelung-lakópark jó példa erre.

Máté Gábor, mint elmondta, több szálon is kapcsolódik a Térey-életműhöz. Először a Kazamatákban játszott, majd meg is rendezte a darabot Szegeden. Különleges drámaírónak gondolja Téreyt, akit többféle típusú bátorság jellemzett. Egyfelől bátor, mert úgy gondolta, hogy a szöveg, amit leírt, működik színpadon, másfelől politikai bátorság is jelen van a szövegeiben. Ő maga azért rendezte meg a Kazamatákat Szegeden, mert a Katona József Színház nézői nem reagáltak arra, amit az előadás sugallni akart. Ez a csalódottság, valamint Spiró György ajánlata vezetett ahhoz, hogy Szegeden is színpadra állítsa az előadást.

A jelenlévők egytértettek abban, hogy Térey nyelvi dramaturgiája, bár benne gyökerezik a hagyományban, mégis előzmény nélküli, ezért darabjaival meg kell küzdenie a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek is.

Máté felelevenített egy emléket az íróval kapcsolatban. Amikor Térey János a Káli holtakat írta, küldött neki egy e-mailt, hogy mindenképpen szeretne vele találkozni, mert van egy ajánlata számára, ehhez pedig olvasson el egy fejezetet a Káli holtakból. Térey koncepciója az volt, hogy a Katona József Színház játssza el a Hamletet, de úgy, ahogyan azt a regénybeli rendező szeretné. A terv végül kútba esett, de a regény később megjelent, és ugyan nem azt írta meg, ami történt, de a visszautasítás motívuma belekerült. Ezzel Máté Gábor szerint Térey talán ítéletet is mondott a hazai színházról.

Ehhez kapcsolódva Jákfalvi felidézte Térey kijelentését, miszerint a magyar színház gyáva. Szerinte Térey maga bátor volt, nem félt akár indulatosan is megnyilvánulni ügyekben. Például Nemes Nagy Ágnest sem félt kritikával illetni.

Máté Gábor a bátorsággal kapcsolatban úgy vélekedett, hogy az ember vagy radikális marad, vagy elvész az összevisszaságban. Ezért valakinek most kell színpadra vinni a Térey-darabokat. Vállalni kell a felelősséget, hogy ezek valóban játszható művek. Így marad fenn Térey életműve, amelynek helye van a magyar drámairodalomban. Meglátása szerint a naplója a legérdekesebb drámai mű, akár ezt is színpadra lehetne vinni, hiszen minden erős szöveget színpadra lehet állítani. Esterházy Pétert hozta fel példaként, az ő szövegei is működtek színpadon, habár nem oda szánták őket.

Mundruczó Kornél szerint, ha valami megszólítja a rendezőt, az működik, ami nem, azt nem szabad erőltetni. Ő úgy látja: a nagyszabásúság illúziója erősebb volt Térey János esetében, mint a nagyszabásúság maga. Reflektált a történelmi hagyományra, amelyben élt. Költészetében is érezhető volt ez a reflexióvágy, például beemelte a rapet a költészetébe, és művészetté tette. Kellő kitartással bírt, hogy lezárja a hagyományt, ugyanakkor  újra is értelmezze.

A beszélgetésben szóba kerültek Térey magyarságdrámái, illetve másképpen „nemzeti” darabjai, amelyeket együtt Magyar trilógia címen tervezett kiadni (ide tartozik az Asztalizene, a Jeremiás, avagy Isten hidege és a Lót, avagy Szodomában kövérebb a fű), ezeket a beszélgetőtársak szívesen látnák a nagy nemzeti színházakban, mert ott a helyük.

Fotók forrása: PIM