?Tízéves volt, amikor az európai civilizáció, amely játszótársai és családja nagy részét kiirtotta, meg akarta ölni. Túlélte? ? így kezdődik a párizsi Le Monde-ban 2008 november végén megjelent gyászjelentés Vázsonyi Vilmos haláláról. A nekrológot maga írta és postázta néhány nappal azelőtt, hogy gyógyíthatatlan betegségét Svájcban az önként választott halállal zárta le. Az első tíz évét olyan családban töltötte, ahol az ízlés, a kultúra, a méltóság és a társadalmi felelősség magától értetődő alap volt. Nagyapja az első zsidó származású miniszter volt Magyarországon, apja tekintélyes ügyvéd és politikus, a család minden ága ? a sümegi kántortól a mátészalkai polgáron át a bajai földbirtokosig ? a hazai társadalmi és gazdasági élet felvirágoztatását szolgálta. 1945-ben, tízévesen ő maradt az egyetlen férfi a szűkebb családon belül, majd a negyvenes évek végétől önállóan irányította az életét, ami magától értetődően vezetett az 1956-os forradalmi részvételhez, majd az emigrációhoz.
 |
Zeke Gyula és Hadas Miklós húszévnyi beszélgetésből állította össze a Balassi Kiadó gondozásában most megjelent kötetet. Az interjúkból monológok lettek, mert Vázsonyi fő műfaja a beszéd volt: nem írt, nem politizált, nem vett részt semmilyen közéleti diskurzusban, viszont beszélt. Kávéházakban, barátoknál, mindenről, ami foglalkoztatta: történelemről és művészetről, irodalomról és zsidóságról, és legfőképpen a nőkről. Nem volt szüksége a társadalomra, kívülállóként élt, miközben valahogy mindenütt ott volt és mindenről gondolt valamit.
A szerzők most nagy témákba rendezték ezt a hatalmas anyagot. Gyerekkor, háború, holokauszt, zsidó identitás, forradalom, emigráció, nők, nemiség, kultúra. A százórányi hanganyagból négyszáz oldalas kötet lett, amit nem könnyű sem letenni, sem végigolvasni. Vázsonyi személyisége maga lehetett a kaland, ez már az első oldalakon kiderül. A terézvárosi nagypolgárból lett dekadens európai vándor, a szexuális forradalom elkötelezett híve, a párizsi bohém egy olyan komplex történelemszemléletet ad át, amilyennel ritkán találkozik az olvasó. Nem csupán leszűri a személyesen megélt történelmi tapasztalatokból a maga számára használható lényeget, hanem egy rendkívül széles műveltség fényében, merőben szokatlan szellemi szabadsággal kerüli ki a kétpólusú gondolkodás csapdáit. A nácizmust és a kommunizmust a polgári jó ízlés alapján ítéli el, és olyan részleteket emel ki az 1944-45 közötti időszakból, amelyekre az utókor nem fordít kellő figyelmet, amilyen például a Szent-Györgyi Albert-féle náciellenes mozgalom. Vázsonyi nem szükségszerű folyamatként nézi a 20. századi magyar történelmet, hanem az ízléstelenség, a felfordulás elburjánzásaként. Az antiszemitizmust is több válfajba rendezi, ahogyan 1956-ot is a vágyak, az előképek, a különböző megoldás-kísérletek széles spektrumának látja.
A szerzők pedig nem kommentálnak, nem szelídítik Vázsonyi karakteres látásmódját; sem lábjegyzet, sem szerkesztői közbeszúrások nem szakítják meg a szövegfolyamot. A szociológiából ismert narratív interjú módszerével beszéltetik, és ettől a személyes energiák érintetlenül kerülnek az olvasóhoz. Vázsonyi soha nem írt, de ez a könyv alighanem mindent magába foglal, amit valaha érdemesnek tartott volna leírni, miközben ? és éppen ebben rejlik a varázsa ? megengedi, hogy a legintimebb közelségben éljük meg egy rendkívüli ember egész lényét.
