1984-ben el akarták adni a Los Angeles-i J. Paul Getty Múzeumnak a kincs néhány ezüstedényét, amikor az ott tartózkodó Szilágyi János György, a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének vezetője észrevette, hogy egyik darabján, a vadász- vagy Seuso-tálon a Balaton római kori neve, vagyis a Pelso felirat található. Ekkor figyeltek fel a műkincsekre itthon, de hivatalos lépések ekkor még nem kezdődtek.
1990-ben a Sotheby’s aukciósház kínálta eladásra a kincset Lord Northampton megbízásából. Megtartották az első, zártkörű bemutatót New Yorkban. Először Libanon, majd Jugoszlávia, végül pedig Magyarország is bejelentette igényét az ezüsttárgyakra. A per 1993-ban kezdődött, ekkor figyeltek fel rá a hazai kutatók, hogy egy 1878-ban, a Szár-hegyen előkerült quadripus, vagyis összecsukható, négylábú ezüstállvány és a kincs között szoros összefüggés lehet. Érdekesség, hogy akkoriban háromlábú állványként, tripusként azonosították a leletet, de 2002-ben kiderült, hogy egy quadripusról van szó. A Szár-hegy mindössze néhány kilométerre fekszik a Pelsótól. És bár lelőhelyének közelében többször kutattak, nem találtak más tárgyakat. A huszadik század végén kiderült, hogy a lelőhelytől nem messze a rendőrség 1980 decemberében gyilkossági ügyben nyomozott. A 24 éves Sümegh József holttestét egy borospincében találták meg. Hobbija az érme- és régiséggyűjtés volt, és mesélték róla, hogy bevonulása előtt óriási ezüstkincset talált, amiért meggyilkolhatták. A helyiek úgy számoltak be, látták a kincs darabjait, de néhányan ócska, értéktelen ónedényeknek vélték azokat. Sümegh a tárgyakat 1975–76-ban találhatta, négy-öt évig volt a birtokában. Egy részüket megpróbálta elcserélni, eladni, más részüket pedig elrejtette. Beszámolók szerint többen is megpróbáltak túladni a kincsen, de senki nem hitte el, hogy a súlyos tárgyak ezüstből készültek. Sümeghet halála előtt két idegen férfival látták a környékbeliek. A tetthelyen egy betemetett gödör nyomait is megtalálták, amelybe méreteiben tökéletesen beleillett a kincset tartalmazó rézüst. Mindezt azóta hitelesítő ásatással is megerősítették.
A New York-i tárgyalás előtt kiderült, hogy a libanoni kiviteli papírok, amelyekkel a kincs rendelkezett, hamisak, így Libanon lemondott tulajdonjogi igényéről, Lord Northampton pedig bizonyítani tudta, a kincs megszerzésének idején nem volt tudomása azok eredetéről, így a birtokában maradhatott. A magyar fél az összegyűjtött ezüst- és talajmintákat – a tárgyakról mindössze egyetlen alkalommal, rövid idő alatt tudtak csekély mennyiségű mintát vételezni a magyar szakemberek –, a rendőrségi jegyzőkönyveket és a már említett quadripust kívánta bemutatni bizonyítékként, de végül mindegyiket elutasította a bíróság, meghatározva, hogy Lord Northampton csak a birtokosa, de nem tulajdonosa a kincsnek. A Seuso-kincs ezáltal eladhatatlan lett a műkincspiacon.
2006-ban újra megpróbálták értékesíteni a kincset, de nem jártak sikerrel, ugyanabban az évben pedig a Bonhams aukciósház mutatta be meghívott vendégeinek. A kincset két részre bontották, egy magyar magánszemély is vásárlási javaslatot tett, végül azonban a magyar állam kezdett tárgyalni a Seuso-tálat is tartalmazó kincsrészlet megvásárlásáról. Ennek eredményeként az első részletet 2014-ben hozták Magyarországra, 2017-ben pedig a kincs ismert darabjai hazatérhettek. Az első feléért 15 millió eurót, míg a második részért 28 millió eurót fizetett az ország.
Mi az a Seuso-kincs?
A tizennégy darabos ezüstkészlet 68,5 kilogramm, az ezüstállvánnyal pedig körülbelül 88,5 kilogramm – a késő császárkori ezüst ötvösművészeti leletek közül a legjelentősebbnek számít. Két, ételek tálalására szolgáló nagy méretű lapos tálból, két további – tálalóként és dísztálként is használt – tálból, egy mosdáshoz készített mélyebb tálból, két, hozzá tartozó geometrikus díszítésű korsóból, valamint egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített korsóból áll. Tartozik hozzá két vödör, egy illatszeres doboz és egy amfora is. A tárgyak nagy tisztaságú ezüstből készültek, méretük pedig impozáns – akár hivalkodónak is nevezhetnénk.
Akkoriban igazán drágának számított egy ilyen készlet – a 68,5 kilogrammnyi ezüst 9,1 kilogrammnyi aranynak felelt meg, amiből körülbelül 2040 aranysolidust, akkori aranypénzt lehetett volna verni. Ez egy lovas katona 226 évnyi jövedelme volt. A 4–5. században egy solidusból egy katonaköpenyt, 350 liter búzát, 88 kilogramm marhahúst vagy 109 liter bort lehetett venni.
A késő római tálalókészletek heterogének, vagyis az edényekhez nem egyszerre jutottak a családok, hanem több generáción keresztül gyűjtögették azokat – igaz ez a Seuso-kincsre is. Származhattak császári ajándékból, de az elit tagjai születésnapokon, menyegzőkön vagy hivatali előléptetés alkalmával egymást is megajándékozhatták. Ezenfelül természetesen rendelhettek is ilyen edényeket. A mindennapokban nem használták őket, elrejtve tárolták, és nagyobb lakomákra szedték elő, hogy megmutassák a házigazda gazdagságát, hatalmát és műveltségét. Különleges italokat, ételeket szolgáltak fel bennük.
A tálakra nemcsak helyi és távolról érkező fogások kerültek – a házigazda megjeleníthette rajtuk a számára fontos témákat: Seuso esetén ezek a vadászat és a szerelem voltak. A Seuso-tál arisztokratikus vadászpikniket ábrázol, de az egyik korsón is vadászjelenetek kaptak helyet. Ezzel képes volt tematizálni is a lakomákat, vadászkalandjaira és a szerelemre terelve a beszélgetést. Érdekes adalék, hogy Seuso keresztény lehetett, ahogy addigra a római elit túlnyomó többsége is – a keresztény császárok elvárták ezt a lépést, így vagy megfelelésből, vagy meggyőződésből, de nagy részük megkeresztelkedett: a Seuso-tálon megtalálhatjuk Krisztus monogramját is.
Köztünk élnek
A Seuso-kincs a ma ismert összetételében nem teljes: korabeli ábrázolások alapján feltételezhető, hogy további tárgyak is tartoztak hozzá: állvány, kisebb asztali edények, evőeszközök. A készlet jóval több darabot számlálhatott, a nagyobbak közül létezhetett két tál, az egyiket I. Nagy Konstantin és fiainak képmása díszíti, a másikat egy Krisztus-monogram. A lelet nagyobb méretére utal egy szemtanú, aki megtalálása után nem sokkal látta a gyűjteményt – eszerint a tárgyak két üstben voltak. A másik üst tartalma Halim Korban, a Seuso-kincset továbbadó, libanoni (hamis) papírokkal ellátó libanoni származású bécsi műkereskedő 2007-ben napvilágra került, keltezetlen leveléből derült ki. Ebben eladásra kínált 187 aranyozott ezüstkanalat, 37 ezüst csészét és öt tálat. Ez a 229 tárgy teljesebbé tenné a készletet, azonban a számukon és azonkívül, hogy valószínűleg léteznek, semmit nem tudni róluk. Ha léteznek is, hollétük ismeretlen. Ha fel is bukkannak, csak alapos vizsgálat után lehetne megmondani, hogy a Seuso-kincshez tartoznak-e.
Több ma ismert tárgy alkatrésze is hiányzik: az illatszeres dobozhoz zárszerkezet és zsanér, függesztőlánc és három lánctartó fül is tartozott, de hiányoznak az ezüstből készült illatszeres tégelyek is. A Dionüszosz-korsó és a geometrikus korsók fedele is eltűnt, az állatalakos korsó és az egyik geometrikus korsó ujjtámasza szintén.
A Seuso-kincs egy része jelenleg valahol a világban lappang. A hazakerült tárgyak viszont megtekinthetők a Magyar Nemzeti Múzeum A Seuso-kincs – Pannonia fénye című állandó kiállításán.
A cikk eredeti változata a Magyar Kultúra magazin Balaton témájú lapszámában jelent meg (2023/6).
