Wes Anderson korunk egyik legnépszerűbb rendezője, akinek mindegyik filmjében felfedezhetünk különböző film- és képzőművészeti, illetve popkulturális utalásokat, ugyanakkor a fotótörténet egyik híres alakja, a francia művész és amatőr fotográfus, Jacques Henri Lartigue is jelentős hatást gyakorolt rá. Anderson két korai filmjében több Lartigue-fénykép is feltűnik.
Anderson már a legelső filmje kapcsán nyíltan elismerte, hogy Lartigue munkássága kreatív inspirációként szolgált számára. Az első, talán kevésbé ismert Rushmore (magyar címe: Okostojás, 1998)című filmjének sajtóanyagában a rendező ezt írta: „Azt akartuk, hogy olyasmi érzés legyen, mint egy mese, azt hiszem. És meg akartuk mutatni azt, ahogyan Max [a Rushmore nevű iskola egyik diákja, a film főszereplője – G.B.] látja Rushmore-t, a helyet, amit mindennel együtt végtelenül szeret. (...) És megnéztünk néhány képet Jacques Henri Lartigue-tól, aki engem Maxra emlékeztet, és ez a része lett”.
A Rushmore-ban már a film legelején feltűnik két Lartigue-kép. Rögtön azután, hogy előtűnik a Rushmore Akadémia neve, a kamera egy osztályterembe vezet, ahol iskolai táblára ragasztottak fotókat, amelyek csak elmosódva látszódnak a gyors mozgás miatt.
Nem sokkal később ugyanaz a két fotó látható újra, másik kettő mellett. Miközben a főszereplő egy újságot olvas az asztalánál, a tanára egy matematikai feladatot ad neki: „Max? Megpróbálod?”. Ezt hallva, Max leereszti a napilapot – mögötte négy Lartigue-fotó van a falra ragasztva: a két baloldali ugyanaz, mint ami a táblán volt.
A bal felső képen Lartigue bátyja, Maurice Lartigue (becenevén Zissou) próbál felszállni a házi készítésű, ZYX 24 elnevezésű vitorlázórepülőjén 1910 szeptemberében, Rouzat-ban.
John Cech a Jacques Henri Lartigue. Boy With A Camera című könyvében ezt írja a kép kapcsán: „Amióta Zissou látta Gabriel Voisint vitorlázni a dűnék felett, azóta repülni akart. És így, a korai, esernyővel való kísérletei után egyik vitorlázórepülőt építette a másik után, amelyekhez gyakran a családi lepedőket használta, a szárny szerkezetére kifeszítve. Jacques, természetesen, az összes ilyen eseményt megörökítette, az első ugrásoktól a javításokon és tökéletesítéseken át Zissou rendkívüli repüléséig a ZYX 24-gyel”.
Ezra Bowen a Jacques Henri Lartigue című könyvében írt a képről a bevezetőben: „Van bármi, amit többet mond ennek a kornak az álomszerű izgalmáról, az emberek önbizalmáról és romantikusságáról? Vagy valójában a tizenhatéves fotográfus biztos látásáról és csodálatos időzítéséről, aki nem csak megörökítette a pillanatot, hanem látta benne a lelkesedés és a bámulatos bohózat keverékét, amely annyi más képének is része?”
A bal alsó sarokban Lartigue híres versenyautós képe található.
Lartigue-ot hamar elkezdték érdekelni az automobil-versenyek, amelyet az apja és nagybátyja, Zissou lelkesedése is ösztönzött. 1912-ben, La Tréportban ezt írta a naplójában: „Jön az első autó! Ott a kanyar, aztán a célegyenes…mellettünk gyorsít, lenyűgöző! Jön a második. Boillot az a Peugeot-val. Lefotózom, ahogy száznyolcvannal szágult és követem a géppel, hogy látszódjon. Az első alkalom, hogy kipróbáltam ezt!”
Pierre Darmendrail Lartigue et les autos de course című könyvében ezt írta a képről: „Lartigue nem csak leleményes technikát fejlesztett ki, hanem szándékosan az út szélére állt, közel az autókhoz, ahogy 140 km/órával gyorsulnak előtte. Valószínűleg zsigeri módon akarta érezni a sebességet, teljes valójában, hogy eggyé váljon a témával…ezért a kép által nyújtott vitalitás és intenzitás”.
A kép az Automobile Club de France nagydíjának egyik versenyén készült, amikor a kocsik még poros, veszélyes utakon száguldottak. Lartigue az úttal párhuzamosan követte a mozgást, így a környezet elmosódott maradt, míg a versenyautó karosszériája és a két utas élesen jelenik meg – őket azonban épphogy csak bele tudta komponálni a képbe.
A jobb felső sarokban lévő, Zissouról készült fotó a testvér egyik érdekes találmányát mutatja: a gumicsónakot.
John Cech könyvében ez áll a kép alatt: „Zissounak nem mindegyik találmánya igényelt heroikus teljesítményt. Itt az egyik legutóbbit [találmányát] próbálja ki egy gumibelsőben. Ebben beépített gumilábak voltak, így viselhette az öltönyét és nyakkendőjét, amíg a vízen lebegett”. A Life magazinban ezt írták: „a fura csónakok a Lartigue-ok szenvedélye volt. Maurice egy csónakot próbál ki, amelynek az alja egy pár gumicsizma. A medence sekély végén sétált benne, a mély vízben csapkodott a lábaival”.
A jobb alsó sarokban találjuk a legegyértelműbb Lartigue-utalást. Ezt a fotót néhány perccel később Anderson újraalkotja a filmben, ahol Zissou helyét Max veszi át. Lartigue képe a bátyját örökíti meg, ahogy az összetört, kerekes „bob”-ján ül.
Anderson a 2005-ös The Life Aquatic with Steve Zissou (magyar címe: Édes vízi élet, 2004) filmje kapcsán is megemlítette Lartigue-ot: „Egy nagyszerű francia fotográfusnak, Jacques Henri Lartigue-nak, aki számos nagyszerű képet csinált a huszadik század elején, volt egy testvére, akinek Zissou volt a beceneve. Ő gyakran szerepelt a képeken, és briliáns volt, rengeteg elképesztő mutatványt csinált, egy fenegyerek volt. Tisztelettel akartam adózni neki, még ha Zissou karaktere a filmben nem is igazán egy fenegyerek”. A Bill Murray által játszott karakter neve tehát direkt utalás Lartigue bátyjára. Ezen kívül, ebben a filmben is feltűnik egy Lartigue-fotó: a francia művész egy 1919-es önarcképe a filmben mint a Steve Zissou halott mentoráról, Lord Mandrake-ről készített fotó tűnik fel.
Stuart McClintock a Wes Anderson-filmekre gyakorolt francia kulturális hatásokat elemző tanulmányában így írt a rendező és a fotográfus kapcsolatáról: „Kétségkívül van, ami összeköti Lartigue és Anderson munkáit. A rendező számos jelenetének kompozíciója látszólag úgy van elrendezve, mint egy fénykép. Lartigue eredetileg a családját fényképezte és a század gyors gépeit: automobilokat, vonatokat, repülőket, amelyek mind érdeklik Andersont is. Lartigue később a párizsi felső tízezret fotózta, és a Riviérát, ahogy társadalmi célállomássá változott. Ahogy Anderson filmjei, úgy Lartigue fényképei is stílusosak és stilizáltak, egyszerre elegánsak és szeszélyesek. Aprólékos és személyes kompozíciókat mutatnak be, amely szintén Anderson egyik védjegye”.
A teljes írás a Capa Központ blogján olvasható.
