Latabár Kálmánt a ’30-as évektől kezdve a haláláig ünnepelték – színpadon és filmen egyaránt. Ő lett és maradt a mi Latyink, akinek emlékezetes alakításai az idei Budapesti Klasszikus Film Maraton programjában is láthatóak lesznek. A közönség ismét jókat nevethet a mindig brillírozó komikuson az Állami Áruház, az Egy szoknya, egy nadrág, a Mágnás Miska, illetve az Egy bolond százat csinál restaurált filmkockáin.
A művészdinasztiából származó Latabár Kálmán már háromévesen színpadra lépett. A vándorszínészek bizonytalan jövőjét választó szülei mellett kisebb szerepet kapott a Gül Baba című operettben, amit először 1905-ben adtak elő vele Pécsett. A korabeli kritikák szerint mindenki megkönnyezte az alakítását. Nemcsak a közönség, hanem a partnereként játszó apukája is.
A kezdeti sikert nem követte azonnali folytatás. Miután a családfő Budapesten végre biztos szerződést szerzett, a fiúk – Kálmán és öccse, Árpád – a Teleki téri piacon bútor, terítő és más tárgyak eladásából szereztek némi bevételt a házikassza számára. Emiatt az iskolába járás néha csak fakultatív program volt a gyerekek életében.
Ha a tanulás nem is, a színház annál jobban vonzotta őket: 14 évesen a Magyar Királyi Operaházban statisztáltak. Kálmán 1920-tól már a legendás Rákos Szidi színésziskolájában pallérozta képességeit. A pályaindulás azonban nem alakult fényesen, briliáns tánctudása és mesteri rögtönzései ellenére a sors vidékre száműzte. Ennek ellenére sikert sikerre halmozott Egerben, így mindössze öt hét után a budapesti Várszínház ügyeletes sztárjává lépett elő. A dicső korszaknak az intézmény csődje vetett végett.
Sikerekkel és bukásokkal tarkított évek következtek, majd 1926-ban a neves francia impresszárió, Monsieur Barlin szerződést ajánlott a két Latabárnak, akik paródiaműsorokkal nyakukba vették Európát. Párizs, Amszterdam és Brüsszel után még afrikai turnéra is vállalkoztak. Nem túlzás azt állítani, hogy megállíthatatlanul törtek a világhír felé. A korszak meghatározó német színházi rendezője, Max Reinhardt is értékelte a testvérpár tehetségét. 1928-ban már nála játszottak a bécsi Volksoperben egy Offenbach-operettet. Élvezték a sikert, a kínálkozó lehetőségeket, 1932-ben mégis úgy döntöttek, hogy hazatérnek, és a magyar közönségnek játszanak a továbbiakban.
A külhonban pallérozott komikusi, előadói tudásuk itthon hálás fogadtatásra talált, amit telt házas előadások és Kálmán esetében filmszerepek sora fémjelzett. Az időközben megházasodó színész olyan alkotásokkal írta be a nevét a háború előtti filmtörténetbe, mint az Egy szoknya, egy nadrág, az Egy bolond százat csinál, az Álomkeringő vagy a Fizessen, nagysád!. Népszerűsége odáig nőtt, hogy az egyik szerepe után, Latyi Matyi néven az arcképével ellátott csokoládészeletet is piacra dobtak a dörzsölt üzletemberek. A fokozódó háborús őrület azonban őt is elérte: a szélsőséges hangadók a kikeresztelkedett Latabár letiltását követelték. A főváros 1944-es megszállása után családjával bujkálnia kellett a nyilasok elől, és a történtek hatására súlyos cukorbeteggé váló színész az életmentő inzulinadagjaihoz is csak kalandos utakon jutott hozzá.
Komédiás kedve szerencsére nem hagyta el, így a háború után azonnal munkába állt. 1945-ben már a Csárdáskirálynőben nyűgözte le az óvóhelyekről előmerészkedő fővárosiakat apja és testvére oldalán. Mégsem lehetett felhőtlenül boldog. A kommunista rendszer szemében ő mégiscsak egy letűnt korszak emblematikus figurája volt. Tehetségét viszont senki sem vitatta. Az idelátogató szovjet pártfunkcionáriusok is dőltek a nevetéstől a játéka láttán.
1950-ben véget ért az őt körüllengő bizonytalanság: megkapta a Kossuth-díjat, az új éra hivatalosan is befogadta. Ez látszik abból is, hogy egymás után kapta a rászabott filmszerepeket. A Mágnás Miskától az Állami áruházon át a Fejjel a falnakig komikusi kelléktára teljes arzenálját felvonultatta, és a közönség minden vele töltött percért hálás volt: őt nézve, ha rövid időre is, elfelejthette az ötvenes évek nyomasztó valóságát.
A hatalom körében 1956-os ténykedése sem váltott ki különösebb visszhangot, retorziót sem alkalmaztak ellene. Ebben szerepet játszhatott, hogy az Operettszínház Forradalmi Bizottságának elnökeként kiállt és megvédte az intézmény igazgatóját, akit néhány pályatársa lámpavasra akart felhúzni. Az életéből hátralévő 14 év már kevésbé szólt karrierjéről – ezt egyre súlyosbodó cukorbaja amúgy sem tette volna lehetővé. A közönség továbbra is imádta. Ha fellépett, vastapsot kapott, filmet viszont már ritkán forgatott.
Latabár Kálmán 1970. január 11-én, mindössze 68 évesen hunyta le örökre a szemét. Alakításai szerencsére nem szálltak vele együtt sírba, filmjei ma is képesek mosolyt csalni a nézők arcára.
Nyitókép: jelenet az Egy szoknya, egy nadrág című filmből
