Látható zene – Barabás Márton életmű-kiállítása a Műcsarnokban

Mácsai János zenetörténész és hangszer-restaurátor szubjektív tárlatvezetése nyomán szinte megszólaltak az alkotások. A háromdimenziós képszobrok, amelyek a festmények és a nonfiguratív szobrok határterületére sorolhatók, sajátságos viszonyban állnak a zenével. A hangszerdarabok, sosem látott, de egyértelműen hangszer benyomását keltő tárgyak vagy éppen a hangszerdarabokból összeállított installációk első pillantásra meghökkentők. De az is szembeötlő, hogy a tárgyakból harmónia árad. Míg egy zongora belsejét, a hangszert felépítő alkatrészeket kevesen ismerik, Barabás Márton alkotásain egyértelműen felismerhetjük, hogy az alkotóelemek korábban zeneszerszámok részei voltak.

Mácsai János interpretálásában pedig megtudhattuk, hogy éppen mechanikus billentyűfelengedőről vagy körkörösen megfaragott gyertyatartó tálcáról van-e szó. Az előadásból az is kiderült, hogy ezeket az alkatrészeket nemcsak egyszerűen kivette a művész egy zongorából, hanem a kompozíciók kedvéért az eredetitől eltérő méretben újraalkotta őket. Így nem kötötték méretbeli korlátok.

A különleges formavilágú, egyszerű motívumok, például különféle méretű spirálok sokasága a lélek, a túlvilág jelképeként is értelmezhető. A nautiluszok sora, a csigavonalak az aranymetszés arányosságát, a harmóniára törekvést juttatják eszünkbe, ami nem csupán a képzőművészetekben, az építészetben, hanem a zenében is tetten érhető. Nagy zeneszerzőnk, Bartók Béla művei is az aranymetszés bűvöletében születtek.

De hangszer-restaurátor kalauzunk akkor sem riadt meg, amikor kettéfűrészelt vagy darabjaira cincált hegedűvel találkozott: a „rongálás” ellenére csodásan harmonikus és kifejező kompozíciók születettek. Arra is gondolhatunk, hogy a hegedű, amely csupán négy húrral szólaltatja meg a zeneműveket, rengeteg gyakorlást igényel, és mivel az egy idő után idegtépővé is válhat, elképzelhető, hogy megrongálása nem ok nélkül történt.

Mielőtt a zongora a 18. századtól az ipari termelés termékévé vált, egyedi kézművesremek volt, fedelének külsejét és belsejét is művészi módon festménnyel díszítették. Ehhez a szokáshoz nyúlt vissza a művész, amikor a zongorafedeleket festővászon gyanánt használta. A festmények itt egészen más hatást érnek el, mintha „normális” képek lennének. A zongorák fekete színvilága is visszaköszön a képeken, és ha közvetlenül nem is fedezhetünk fel rajtuk zenei utalásokat, a formából adódóan árad belőlük a zeneiség.

Barabás Márton művészetében nem csupán a kézzelfogható főszereplők, a hangszerek utalnak a zenére, hanem a művekből áradó ritmika is. Mácsai János, akinek a zenetudomány a hivatása, szinte mindegyik műhöz egyedi ritmikát tudott kapcsolni: háromnegyedes bécsi keringőt vagy épp barokk fúgát. Az egyszerű szemlélő talán nem tudja ennyire egyszerűen „lefordítani” a műalkotások zenei megfelelőjét, de a ritmus mindenki számára nyilvánvaló: zenei harmónia árad az alkotásokból.

A humor sem áll távol a „leleplezett komponistától”,
Barabás Mártontól: a Parthenón frízén megjelenő lovas katonák sorát készítette
el zongoradarabokból, igen leleményesen. Tárlat helyett akár koncertre is
invitálhatta volna a múzeumlátogatókat.

A Barabás Márton életművét bemutató tárlat, a Visszaszámlálás február 13-ig látogatható a Műcsarnokban. A kiállítás kurátora: Szabó Noémi.

A képek a szerző fotói. Nyitókép: Barabás Márton: Lánctalpas (végtelen) billentyűzet