A hangoskönyvből száz, az alkotók által dedikált példány készült. Az elsőt árverésre bocsátják, és a bevételt a hajléktalan embereket segítő Twist Olivér Alapítványnak ajánlják fel.
Kozma Lilla Rita közel három éven át dolgozott utcai szociális munkásként Budapesten. 2020 márciusában mondott fel, és még ugyanabban az évben beiratkozott Péterfy Gergely írókurzusára, de nem azzal a szándékkal, hogy egyszer novellákká transzformálja majd a munkája során szerzett élményeit. Erre végül Péterfy biztatta. Az írással a dokumentálás volt a célja, a történetekben keverednek a megtörtént és a fiktív elemek. Felmondásának egyik oka a 2019. október 15-én hatályba lépett, az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértéssel kapcsolatban hozott kormányrendelet volt. A probléma azóta is nagyon foglalkoztatja, hiába hagyta el a szakmát.
Nagy Zsoltot, akivel a hangoskönyv készült, a téma élessége, brutalitása vonzotta. Noha a hajléktalan emberek „a városképhez tartoznak”, az átlagember alig vesz róluk tudomást, és sommásan ítél róluk, a sorsukról. A rendszer bürokratikus, a bajba jutott, perifériára sodródott embereket pedig nem igazán ismerjük. A hangoskönyv ebben segít: feltárja a hátterüket, sorsuk alakulásának miértjeit. Egy korábban értük dolgozó ember történeteiből áll, akinek az ügyfelei közül ma már jó néhány halott – részben bizonyára azért, mert nem volt elegendő idő és erőforrás arra, hogy többet foglalkozzanak velük.
*
Meghallgatjuk az egyik novellát, amely úgy végződik, hogy a szerző, miután plédet és fél flakon meleg teát hagy az aluljáróban, egy régi újságosbódé oldalában élő ügyfeleinél, így töpreng: „Megint elmúlik úgy ez az este, hogy itt hagyom őket. (…) és ettől többet nem tudok. De miért? Miért nem tudok ettől többet, kavargott a fejemben.”
A kötet, amelyből a hangoskönyv készült, múlt októberben jelent meg. Milyen visszajelzések érkeztek rá? – kérdezi a moderátor. Sajnos a volt kollégák részéről inkább negatívak, de a Dózsa György úti, hajléktalan embereket befogadó szálló könyvtárából gyakran kiveszik, és állítólag szeretik, válaszolja Lilla. Nagy Zsolt szerint
nem az mér meg egy ilyen könyvet, hogy mennyire sikeres, mennyire eladható. Hanem maga a létezése, az állításai a fontosak.
A világ szemében Van Gogh képei is értéktelenek voltak, amíg élt.
Amikor a novellagyűjtemény tavaly októberben kijött, először visszhangtalannak tűnt, ám novemberben toplistás lett, mondja Lilla. Azóta sem tudja, mi hozta el végül a sikert. Az Utcamesék fő célja az érzékenyítés, és hogy ez a téma közbeszéd tárgya legyen. Nagy Zsolt hisz a pillangóeffektusban: abban, hogy egy ilyen mű titokzatos módon változást indíthat el. Ám jelenleg nem sok reménykeltő jelet lát. Mindenki túl akar élni, Budapest hangulatát pedig az autójukban ordító emberek jellemzik a legpontosabban. Diskurzus és empátiahullám elindítása lenne a cél, vélekedik Lilla. Aztán kérdésre válaszolva azt mondja: a szociális munkást és a magánembert soha nem tudta magában különválasztani. A segítő szakember önmagából dolgozik, és ő ennyi évvel a felmondása után is inkább szociális munkásnak tekinti magát, mint írónak.
*
A beszélgetés és a dedikálás után Lilla interjút adott a Kultúra.hu-nak – sem fájdalmas tapasztalatait, sem a megörökítésükből fakadó örömöt nem titkolva.
Azt a folyamatot szeretném megérteni, ahogyan mindaz, amit utcai szociális munkásként 2020 márciusáig megtapasztaltál, novellákká transzformálódott benned. És ahogyan eközben eltávolodtál az egykori mindennapjaidtól, sőt a korábbi „szocmunkásénedtől” is. Mert erre is szükség volt, ugye?
Bármikor visszamennék utcázni, ha változnának a feltételek. Például ha elfogadható lenne a fizetés, de elsősorban akkor, ha megfelelő eszközöket kapnánk a munkánkhoz. Mert a mindennapjaimat annak idején a tehetetlenség érzése határozta meg. Például azért, mert amikor az éjszakában egy utcán élő ügyfelünket orvoshoz akartuk vinni az erre szakosodott intézmény rendelőjébe, szabályosan harcolnunk kellett azért, hogy megfelelő ellátást kapjon. És amikor végre bejutottunk, azt mondták, hogy nekünk kell megfürdetni. Nem mintha derogált volna, de tudtam, hogy nem az én feladatom.
Az utcai szociális munkásokat általában mindenesnek tekintik, és a munkájuk szélmalomharc. Csak gyűlik-gyűlik bennük a feszültség, és nincs módjuk leadni vagy enyhíteni rajta, mert nem segíti őket szupervizor, a munkakörülményeiken pedig nem lehet javítani. Így aztán hazaviszik a frusztrációjukat, és ez hosszabb távon akár meg is nyomoríthatja őket. Tűzoltásnak, felszínkapargatásnak láttam, amit napról napra csináltam, és nagyon megviselt, hogy a kollégák nem értettek meg. Annak ellenére, hogy ugyanazokat tapasztaltuk. Például hogy látogatni mész egy ügyfeledet a kórházba, de ott a halálhírét közlik. Úgy hiszem, nem beszéltük ki ezeket az élményeinket egymás között kellőképpen, és engem traumatizált a kilátástalanság. A tetőpontot számomra a hajléktalantörvény módosítása jelentette. Sokat küzdöttünk azokban a hónapokban a kollégákkal, és én végül mentálisan teljesen kimerültem, ezért meg kellett hoznom azt a döntést, hogy a lelki egészségemet helyezem előtérbe, visszavonulót fújok. Sokszor gondolkoztam azóta azon, hogy ez talán önzés volt, mert így magukra hagytam az utcán élőket.
Hogyan sikerült az élményeidet „lepárolnod”, kellő távolságból szemlélned, irodalommá nemesítened? Mert úgy képzelem, hogy erre közvetlenül a traumatikus időszak után még nem lehettél képes.
Erre nincs igazán válaszom. Beiratkoztam Péterfy Gergely írókurzusára, és ő minden héten írásokat várt tőlünk. Aztán az irónia-pátosz kategóriában egyszer csak a magam számára is váratlanul megírtam a Teréz körút című novellát, amely a párizsis zsemle és a királyi lakoma párhuzamára épült. Gergely ezt olvasva megkérdezte, miért nem írok arról, amiből éltem, a szakmámról. Mire én kinevettem.
Miért?
Mert lehetetlennek tartottam a dolgot, másrészt úgy gondoltam, egy szocmunkás picsogása senkit sem érdekel. De neki volt igaza. Ha akkor nem kezdem el leírni a történeteimet, valószínűleg sosem teszem meg.
Terápiaként működött számodra az írás?
Abszolút. Azokat a történeteket, tragikus sorsokat írtam meg, amelyek mélyen érintettek. Mert úgy éreztem, az általam megismert, segített emberek megérdemlik, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul – sokan meghaltak már közülük. Az átlagemberek nem tudják, mit jelent legalul lenni. Csak annyit látnak, hogy valaki bepiálva fekszik az utcán. Nem értik, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Hogy nem tehet a sorsáról.
Ha jól értem, mégsem tudtál tőlük és a korábbi életedtől eltávolodni, kicsit objektívebben tekinteni az egykor történtekre.
Valóban nem távolodtam el tőlük. És soha nem fogom elfelejteni, a szívem legbensejében őrzöm őket. Kicsit mintha a gyermekeim lennének. A legnagyobb gondnak a párbeszéd hiányát tartom: a szociális szakma és a szupervízió között, szociális munkás és szociális munkás között.
Irodalom lett valami nagyon földközeliből, húsba vágóból. Hogyan viszonyulnak ezek a novellák a te fájdalmas élményeidhez és ahhoz a kínhoz, amely az utcán élő embereknek napról napra az osztályrészük?
Szeretném helyén kezelni ezt a könyvet, és azt hiszem, az irodalom nem itt kezdődik. De az olvasókra és a hallgatókra bízom, hogy erről döntsenek.
Nyitókép: Hajléktalan ember Budapesten. Fotó: Shutterstock/Martchan
