Még nyár van, amikor Demcsák Dóra Vanda – művésznevén Avanda – szobrászművész jászkarajenői otthonába érkezem. A ház mögötti diófa árnyékában ülünk, mellettünk Bonzó kutya fekszik. A magas fára függőágyat erősítettek, a füves udvaron, a járda mellett a művész 240 centiméter magas diplomamunkája látható: a rozsdaszínű, vaslemezből készült Harcoló.
Az udvar hátsó részében garázs áll, amely jelenleg műhely is, mögötte van a kert és a baromfiudvar, hallani a szárnyasokat. Jófajta zaj ez; kedves, régi, gyerekkori emlékek törnek fel bennem, mert hasonló környezetben nőttem fel. – Sok munkánk van a portában, és még mindig rengeteg a teendő – magyarázza Vanda. – A pince még tele van, ha egyszer kipakoljuk, ott lesz a műhelyem, addig a garázs egyik felében dolgozom.
Demcsák Dóra Vanda legtöbb szobra lovat és agarat ábrázol – amióta az eszét tudja, kiölhetetlen rajongás van benne a lovak iránt. Tizenöttől húszéves koráig minden nyarat egy lovastanyán töltött: etetett, csutakolt, és a túravezetésekben is részt vett. Bár Pesten nőtt fel, de mindig is a vidéki lét vonzotta, ez motiválta. – Ezen a tanyán volt egy kedvenc lovam. Amikor rajta ültem, olyannyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy kentaurnak éreztem magam. Se előtte, se utána nem éreztem ilyet – meséli.
Van egy kentaursorozata, amely az egyik életszakaszának feldolgozási folyamatáról szól. Az első alkotását befejezte, az élete aztán megváltozott, kilábalt abból a lelkiállapotból, és már nem tudta folytatni a sorozatot. – Az alkotáshoz mindig valamilyen lelki bonyodalomra, emocionális zűrzavarra van szükségem. A művészet a terápiám is. Az anyagban a lelkemben végbemenő folyamatok manifesztálódnak, melynek köszönhetően szembenézek önmagammal, szóval önismereti út is ez – magyarázza.
2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Amikor azt kérdezem, pályakezdő művészként mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a megélhetése is biztosítva legyen és alkotni is tudjon, elmondja, hogy az egyetem után sok mindent csinált: bébicsőszként, cukrászként és filmdíszletesként is dolgozott. Bármelyikbe könnyen beleragadhatott volna, főként a filmdíszletes munkába, mert jól keresett vele, de mindegyik helyen egyik napról a másikra mondott fel. Zsigerileg érezte: nem megy tovább.
2015-ben úgy mondta fel a bébicsőszállását, hogy még nem volt másik munkahelye, két nap múlva viszont kapott egy meghívót a kecskeméti acélszobrászati szimpóziumra. – Először azt hittem, hogy félrement az üzenet, mert már egy éve nem csináltam semmit. Hatalmas lendületet adott, hogy három hétig csak az alkotással foglalkozhattam. Minden adott volt: infrastruktúra és szakmai közeg, a résztvevőkkel szavak nélkül is jól megértettük egymást. A zárókiállítás után egyéb pozitív hozadéka is volt az ott eltöltött időszaknak, mint például a sajtómegjelenések. Ráadásul még kétszer meghívást kaptam a következő években. De volt, hogy év közben is odamehettem koszolni.
A filmes berkekben szeretett dolgozni, mert anyagközelben volt: szilikonoztak, farigcsáltak, ami nem hegesztés, tudja jól, de alapvetően értékes dolgokat csináltak, például a Dűne című filmhez ők mintázták a szarkofág domborműveket. Három év után viszont abbahagyta ezt a munkát, mert a közeg fullasztóvá vált számára. Nem bánja, mert így a K-galériában látható Panel Póni Projekttel tudott foglalkozni, és egyéb megrendelései is voltak. Tudja, hogy jól döntött, mert a párjával így könnyebben belevágtak a vidéki életbe.
A középiskola után a képzőművészeti egyetem restaurátor szakára került, onnan ment át szobrász szakra, ahol Karmó Zoltán lett a mestere. Az egyetemi évek alatt az absztrakt ábrázolásmód volt számára az egyik legnagyobb kihívás, mert a realisztikus, figurális dolgokat szerette. Mesélés közben elővesz egy hengert, és vág belőle egy darabot. Azt mondja, ez egy alufóliánál vastagabb, fémszerű anyag, biztat, kezdjem el hajtogatni. – Anno én is ezt kezdtem el gyűrni, és rájöttem, nagyon szeretek ezzel az anyaggal dolgozni. Nem vagyok egy faragó típus, vázat sem szerettem csinálni, az építkező metódus viszont közel állt hozzám. A fémben pedig az a jó – amire később jöttem rá –, hogy önmagában is megáll. Váz se kell, mégis lehet mintázni. Így elkezdtem kis lovakat gyűrkélni. Ekkor Karmó mester odajött hozzám, és azt mondta: ezen a vonalon induljunk el. De ez csak játék, feleltem. Miért baj az, kérdezte, nem kell mindennek izzadságszagúnak lennie. Próbáljon meg ezzel kezdeni valamit.
A diploma évében is szerettem ezeket csinálni, de ki kellett nagyítani, a kérdés az volt, miből. A mester ekkor megfogta a kezemet, és bemutatott az üllőnek, a kalapácsnak, a vaslemeznek meg a hegesztőmasinának. Ami azért vicces, mert addig ódzkodtam az elektromos eszközöktől. Az udvaron álló, Harcoló nevű szobor lett a diplomamunkám. A gyűrés megmaradt, a formavilág pedig itt alakult ki egy új technikával: részformákból hidegen kikalapálva, majd összehegesztve. Ebben az alkotásban már fontos volt számára a tartalom, és úgy véli, hogy az egész addigi élete benne van: az egység, a kettőség, az állandó belső vívódás. – A két lény ugyanannyira van összeolvadva és képez egységet, mint amennyire le akarják taszigálni egymást – magyarázza.
Az alulemezből készült, Hezitáló című szobrának a vázlatát is megmutatja. A háromlábú csikó az egyik hátsó lábával a füle tövét vakarja. – A csikók lábai amúgy is aránytalanul hosszúak, ennek még inkább, mert a bennem lévő bizonytalanságot és hezitálást szimbolizálják: pályakezdő kiscsikóként bizonytalanul álltam a lábaimon. Vajon ez az utam vagy sem? – kérdeztem magamtól. Amikor megcsináltam, és láttam, hogy hezitál, mégis itt van előttem, az megadta számomra a létjogosultságát – fogalmazott.
– De nem mindenhez jó a fém – utal a Panel Póni Projektre, amelynek fókuszában a sebezhetőség áll. – Azok gyapjúból készültek. Egyrészt a városi csömörömet, másrészt a természethez való fordulásomat fejezik ki.
Szerencsésnek tartja magát, mert Klujber Dénes, a K-galéria vezetője nemcsak a menedzsere, hanem jó barátja is, megbízik benne. A gazdasági és menedzselési ügyekkel így nem kell foglalkoznia. Több művét azért sem adja be galériába, mert nem akarja, hogy eladó tárggyá váljanak. A saját szobrait egyébként sem tudja beárazni, mert nem tárgyként, hanem gondolathalmazként tekint rájuk.
Kávézás közben elmondja, hogy a férjével három éve vannak együtt, tavaly nyáron költöztek Budapestről Jászkarajenőre, és a közelmúltban házasodtak össze. – A nagyszülőktől örököltük a házat, ami itt állt üresen. A legjobbkor jött, mert már nem éreztük jól magunkat Budapesten.
Kisbabát várnak, Vanda már a nyolcadik hónapban van, mire a riport megjelenik, már a kisfiuk is velük lesz. Hamar feltérképezték a falut. A helyi művelődési házba jár nyomtatni, ahol könyvtár is működik. Mint kiderül, a művelődési ház vezetője az ismert stand-upos: Dombóvári István. Élvezi, hogy a várossal ellentétben itt sokkal könnyebben lehet az emberekkel kapcsolódni.
Szereti a természetet. Amikor teheti, szabadideje egy részét ott tölti. A környéken van egy tanösvény: hatalmas fákkal, zegzugos hangulattal. Jó időben a szántóföldek mentén szokott biciklizni, időnként megáll, és a frissen szántott föld látványát és illatát élvezi. Azt mondja, szereti az itteni életet, és hab a tortán, hogy nemrégiben egy lovascentrum is megnyílt a környéken.
Vanda a jövőben óvodásoknak tartana művészetterápiás foglalkozásokat, ezért óvodapedagógus szakra is jelentkezett, várja az eredményt. Úgy érzi, ezzel a közösséget szolgálná. – Nagyon örülök, hogy van egy olyan eszköz a kezemben, amivel meg tudok szabadulni a feszültségtől, fel tudom dolgozni, de azt látom, hogy a mai gyerekeknek nem igazán van erre lehetőségük. Egyrészt azt tanítják nekik, hogy a vonalon belül színezzenek, mert úgy a szép. Másrészt a legtöbbjük az iPadjét nyomkodja – mondja.
Miután elbúcsúzom, a művelődési ház előtt felszállok a Cegléd felé tartó buszra, majd átszállok a Budapestig menő vonatra. Útközben előveszem az ajándékba kapott alufólialemezt, elkezdem gyűrködni, és megállapítom: ez tényleg jó!
A teljes riport a Magyar Kultúra magazin 2022/9. számában olvasható.
Portréfotók: Kurucz Árpád
