Szeretem ezeket a nyári estéket, a nappali hőség már csitulóban, de Óbuda főterét még bőven bearanyozza a napfény. Ebben a pompában érkezem az Esernyősbe, a belső udvaron a fákat enyhe szellő cirógatja. Ágaikon táncolnak a színes esernyők és az izzósorok. Lázár tesók-koncertre várok. Vágyom.
Egy pohár fröccsel bekuckózom magam az egyik sarokba, érzem, ahogy megszabadulok a héten rám rakódott terhektől. Engedem, hogy megszálljon valamiféle békés melankólia.
Nagyjából öt perce lebegek ebben az érzésben, amikor az udvar másik oldalán a Lázár tesók Csernovszky Márkkal az oldalukon felsétálnak a színpadra. Kedvelem a fiúknak ezt az arcát is, ezt a sallangmentes maszknélküliséget, a szelídségüket, ami nagyon más, mégis legalább annyira izgalmas, mint a rockzenei karakterük. Míg ott dühös tombolás, erős maszkulin energiák törnek elő belőlük, addig itt csendes merengés, vállalt esetlenség és esetlegesség van. És ebben az igazi csoda, hogy ez a két, nagyon eltérő minőség mindkettejüknél egyaránt autentikus.
Dodi rögtön bakival indít, az első Esti Kornél-koncertként konferálja fel magukat, amire a fiatalabbik Lázár fiú egyből rákontráz. Vibráló a köztük lévő testvéri dinamika. Szeretettel pöckölgetik a másikat, lasztiznak a mondatokkal, ami a koncertélményt is elevenné teszi.
Aztán a Hullámtöréssel érkeznek.
Becsukom a szemem, érzem, ahogy egyre erősebben magával repít egy csendes, lebegő érzés, amit úgy húzok magamra, mint egy színes selyemkendőt. A következő számnál ehhez könnyed gondtalanság társul, hiszen szarok az egész világra, baj kint marad, derű bejön.
Márknak karácsonyi hangulata van, árulja el Dodi, meg is értem, nyilván őrá is hat ez a meleg bensőségesség.
A Csak mi számot talán épp azért nem tudom nagyon átélni, mert az nekem épp a külvilág kizárásáról szól, most azonban nagyon erős közösségi élményem van. Körbe is nézek, ki mennyire van átitatva a hangulattal. Meglep, hogy valaki tud ilyenkor is videózni, fotózni, ahelyett, hogy jelen lenne. A többség fókuszáltan a színpadra helyezi a tekintetét. Némelyek arckifejezése olvashatatlan, másoknál ráismerek azokra az érzésekre, amik bennem is zajlanak. Egy édes fekete kutya fülel a közelemben. Előttem egy pár csókolózik. Ők aztán rendesen kizárták a világot.
Talán Dodiék is érzik, hogy ezen a ponton kell valami gyorsabb, máskülönben talán túl mélyre kerülünk.
Jön egy Esti Kornél-szám, Akik élnek, nekem meg beugrik, hogy legutóbb teljes extázisban ordítottam a harmadik sorból, hogy a semmibe megyünk. Most is nehéz ülve maradni, bár a tempó más, a lábam és a csípőm önkéntelenül mozgásba lendül.
Jó választás ezután az Azért kell, mert a képeivel megtart a kétféle hangulat határán. A víz, a hűs, a jéghideg a korábbi melankóliát idézi, a tűz, a forróság a most érkezett lendületet. Erőt ad ez a szám, ahogy a következő, mert hiába fúj a szél, én már nem fogok fázni. A levegő gyorsan hűl, lassan a nap is lemegy, az embereken szolid borzongás fut végig.
Jönnek a párkapcsolati számok. A Keringőt most sem szeretem meg, én inkább az a tangós fajta vagyok, a Társasjátékon viszont rendesen sírok. A könnyeim ezután sem apadnak, a Szabadon élhez személyes élmények kötnek, most szépen a felszínre bugyognak.
Bele tudnék burkolózni ebbe a hangulatba, a Horizont szélén azonban óriási lendületbe ránt ki. Most már tényleg nagyon nehezemre esik ülni.
A kezem a magasba nyúlik, teljes felsőtestből mozgok, a lábam dobog. Közben pedig teljesen lenyűgöz, hogy Ágostonnak milyen gyönyörű hangja van. (Ami ugye nem igazán derül ki, amikor ezt a számot az Esti Kornél tagjaként dobolja.)
Az igazi békét nem szeretem, nagyon lehúz, nyomaszt, ezt most nem akarom. Annyira jók a rezgéseim épp, hogy esélyt sem adok ennek a számnak, megyek, újratöltetem a poharam. Arra érek vissza, hogy játsszák az Eszkimó asszony fázik című filmből is ismerős Trabant-feldolgozást. Ez Dodiéknál sokkal erősebb, intenzívebb, mint az eredeti. Van egy kis latinos beütése is (lesz itt még tangó, gyerekek!).
Lassan besötétedik, az Éjfél múlt tovabbtekeri a latinos hangulatot. Ez már inkább az a fajta, amitől egy Almodóvar-filmben érzem magam. Vagy megvan az a jelenet, amikor Javier Bardem gitározik a Vicky Christina Barcelonában? Kicsit talán azt az atmoszférát hozza most ez a szám.
És mivel éjfél múlt, jöhet egy Altató, majd a Leszek a vége. A Kiadónál Márk gyönyörűt szólózik. Végül pedig a nagybetűs sláger, a Másnapos dal, amibe csinosan-elegánsan belebakiznak, ez pedig még jól is jön, mert így legalább keretes lesz a koncert.
Elköszönnek ugyan, de sejthető, hogy nem ez a vég, a színpad mellett tengve-lengve várnak egy kis visszatapsot, hogy újra jöhessenek. Lázár Ágoston mondja is, hogy nem vitték túlzásba a levonulást, „nem szeretem ezt a színházi izét, persze, azért jólesik”. Még egy szám fér bele a meghajlás előtt. Éjszaka van, beengedhetjük a démonjainkat, alászállhatunk a mélybe.
Telített lelkemmel libbenek ki újra a főtérre, nem akarok visszamenni a valóságba. És még egy kicsit nem is kell, ugyanis véletlenül bekeveredek abba az aluljáróba, ahol a legutóbbi Esti Kornél-klip forgott. Néhány percig kiélvezem, ahogy a fikció átmossa a realitást.
