Kedves mantrám, hogy valójában mindenki vallásos. Ha ugyanis mindenestül kizárjuk annak a lehetőségét, hogy transzcendens hatalmak kezében vagyunk, ami marad, abszurd és félelmetes. Nem létezik olyan ember, aki ne hinne abban, hogy valamiért-valamire született, hogy személyesen rá szabott feladatai vannak, hogy az élete valahonnét valahová tart. Teljesen elfogadhatatlan képzet, hogy minden esetleges, hogy a szüleink találkozása a vak véletlen műve volt, és hogy nem valamiféle védettségben, felsőbb jóváhagyással járjuk az utunkat, hogy az ittlétünknek nincs célja és értelme.
Hogy erre semmilyen bizonyíték nincsen? Éppen ez a lényeg. Ezt ugyanis bizonyíték nélkül is mindenki tudja, sejti, megéli, hiszi, és nem kell újra meg újra megbizonyosodnia róla. A bizalmunk is nagyon árulkodó. Indokolatlan és megindokolhatatlan bizalommal élünk, fordulunk egymáshoz, fogadunk minden eseményt, mintha az életünk film lenne, és a forgatókönyv legalább Oscar-díjas. Látatlanban elhisszük, hogy akikkel találkozunk, kedvelnek (vagy legalább nem utálnak) bennünket, hogy közünk van egymáshoz. Még egy villamosutat sem tudunk anélkül értelmezni, hogy akikkel ott együtt vagyunk, nem a sorsunkhoz tartoznak, és az utazóközönség tagjai nem mind valamilyen ott és akkor készülő, jelentéssel teli előadás szereplői. Sok-sok illúzió, mégis a mindennapjaink alkatrészei. Ha jobban belegondolunk, az optimizmus is teljesen tarthatatlan, és mégis a legemberibb hiedelem. Nem lehet akarni, erőltetni, megtervezni: egyszerűen az üzemanyagunk.
Az Előző életek szerelmespárjának (ez talán már így az elején is kockázat nélkül kimondható róluk) engesztelhetetlen romantikusokként kezdettől drukkolunk, és ezzel ideális nézők módjára sétálunk bele az alkotók által gondosan előkészített csapdába. Akarjuk, hogy ők egymáshoz tartozzanak, egymásnak születettek legyenek, és biztosak vagyunk benne, hogy ha sok nehézség árán is, de előbb-utóbb utat találnak majd egymáshoz. Minél leküzdhetetlenebbnek tűnő akadályok tornyosulnak ez elé, annál inkább.
Gyermekként vesztik el egymást először, amikor Nora a szüleivel és a húgával együtt Kanadába költözik Dél-Koreából, és 12 évig nem is tudnak egymásról. Az ekkorra New Yorkba költözött Nora sok más régi osztálytárs után, ötletszerűen Hae Sungra is rákeres a neten, és rájön: a fiú már korábban meg akarta találni. Sok-sok videócsetelés során újra fontossá válnak egymás számára, de helyesebb azt mondani, hogy valójában életükben először csak most ismerik fel igazán az összetartozásukat. Ekkor viszont már annyira, hogy komolyan eltöprengenek, melyikük mikor tudna leghamarabb a másikhoz utazni, a Korea–USA-távolságot legyőzni. Ám mivel kiderül, hogy egy év lenne a legrövidebb idő, mire találkozhatnának, Nora szünetet kér. Ez a „szünet” újabb 12 évre nyúlik, így érkezünk a film jelen idejébe, amikor Hae Sung New Yorkba utazik „nyaralni”, valójában azonban az azóta, már jó pár éve házas Norát meglátogatni.
Az eddigiek alapján úgy tűnhet, mintha Nora kevésbé lenne motivált, az Előző életek mégis elsősorban az ő és az ő kételyének filmje. Vicces tónusban megbeszéli ugyan a férjével, hogy nem fog mindent, magát az amerikai életét, drámaírói karrierjét és persze a házasságát otthagyni 12 év után ismét felbukkant lovagjáért – sőt még Hae Sungnak ezt a státusát sem ismeri el létezőnek, tagad a végsőkig. De éppen ezáltal árulja el magát, teszi nyilvánvalóvá, hogy talán éppen ezt szeretné tenni, vagy azt, hogy az erről szóló színdarabnak legalábbis vázlatát már megírta magában. Nagyon valószínű az is, hogy lelke mélyén úgy gondolja: ez lenne a helyes döntés. Az a döntés, amely egészen az ő életéről szólna, egészen ő maga lenne.
De hogyan is van ez? Nem az az egyetlen életünk van, amit élünk, mindenféle variációs lehetőségek nélkül? Itt jön be a képbe az injon (végzet?) fogalma, a lehetséges előző életek és a lélekvándorlás. Annak mély meggyőződése – bizonyára más is megtapasztalt már hasonlót –, hogy valaki egész biztosan nem véletlenül lépett be az életünkbe. Hogy valaminek korábban már történnie kellett az ügyünkben, és emiatt feltétlenül dolgunk van egymással. A szabadságunktól ez nem foszt meg ugyan, de jelentősen befolyásolni fogja az egymáshoz való viszonyunkat. És persze azoknak sem csak egyetlen, egyenes vonalú, végletekig logikus életük van, akik nem hisznek előző életekben. Hanem sokféle lehetséges élet közül váltanak valóra egyet. Közben azonban érzik, hogy ezzel olyasmitől fosztatnak meg, ami valójában járna nekik, mert akkor játékosabban viszonyulhatnának a döntéseikhez, kevésbé lenne okuk szorongani, és jóval gazdagabb önmegvalósítási lehetőségek nyílnának meg a számukra.
A koreaiság, a szülőföldhöz való viszony és az elvándorlás fájdalma is az Előző életek motívumai. Norát hajtják az ambíciói, „szűk volt neki Korea”, de még Kanada is. Ám az, hogy „valakivé” idegen országban, távoli földrészen lett, soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta, mert valamit végleg Koreában hagyott magából. Egyenesen önmagát hagyta ott; mint mondja is Hae Sungnak: az USA-ban már valaki más él, és nem az egykori kislány. Nem vesztette el azonban vele végleg a kapcsolatát, és régi pajtásának, titkos lélektársának megjelenése az életében 24 évvel később a valódibb önmagával való találkozás, szembesülés alkalma. Ráébred, hogy ő valaki más is, vagy valaki más is lehetett volna. Veszített és nyert, mint minden ember, aki mondjuk zenész lesz, noha matematikus, színész, noha festő, orvos, noha pap is lehetett volna. Senki sem lehet egyszerre minden, nem valósíthatja meg minden álmát; még azokat sem, amelyek lehetősége valóban ott szunnyadt benne, amelyeket képes lett volna megvalósítani.
Meg nem valósult, virtuális életeinkkel szemben csupán egyetlen, ám valóban élt életünk jut nekünk; jobb vagy rosszabb, de hús és vér, mi magunk itt és most: valami, aminek egyszerre vagyunk a foglyai és a beteljesítői. John Magaro Arthur Nora férjének szerepében méltó társa a két főszereplőnek, Greta Lee-nek és Theo Yoo-nak. Meggyőzően érzékeny alakítása megérteti, mit jelent harmadiknak és a realitásnak lenni. Valami igazinak, amelyből mégis elvágyódunk, mert ráébredünk az esetlegességére. A férj szerepében mintha egyenesen provokálni akarná Norát azzal, hogy kapcsolatukat, találkozásukat sablonosnak, romantikátlannak, praktikusnak állítja be: mindketten írók, alkotóházi tartózkodásuk idején jöttek össze, és Nora számára a zöldkártya megszerzése szempontjából is „jól jött” ez a kapcsolat (számomra ez a motívum volt a mélyütés). Könnyen elképzelhető, hogy ugyanakkor, ugyanott egy másik íróval kezdett volna járni, és most valaki más felesége lenne. Arthur kicserélhető szereplő Nora életében, míg Hae Sung így vagy úgy a lány összes következő életében is jelen lesz.
Hae Sung azért utazik New Yorkba, hogy egyszer és mindenkorra tisztázza, valójában hogyan is állnak ők Norával. Beszédes, hogy ebben a lány házas volta sem akadályozza meg. Neki jelenleg van is, nincs is barátnője, mivel a menyasszonya és annak szülei szemében nem elég tehetős, túl átlagos. Fájdalmas ezt az „objektív” értékelést hallani róla, mivel nyilvánvalóvá teszi, hogy míg Nora életében az egyetlen és igazi lenne, mindenki máséban, még önmaga szemében is csak pótmegoldás. Azt is kellemetlen hallanunk, hogy a munkáját robotnak érzi, az életét pedig úgy általában szürkének. Talán koreainak kellene lennünk ahhoz, hogy igazán megérthessük, hogyan lehet számára reális vigasz a homályos lehetőség: egy következő életében Nora férje lehet majd.
Az Előző életekben az a legfontosabb, ami nem történik meg. A zárójelenet költőisége, hosszan, „példás kegyetlenséggel” kitartott mozdulatlansága, feszültsége, a lehetséges történéseknek a nézővel való elképzeltetése, sőt az arra való késztetés révén, hogy ezeket valósággal követelje, valószínűleg fel fog sorakozni a filmtörténet leghitelesebb, legfájdalmasabban jóleső romantikus percei közé.
