Leonardo DiCaprio bármit megtesz, hogy megmentse a lányát

Eddigi karrierje során Paul Thomas Anderson mindössze négy napjainkban játszódó filmet készített, egyébként pedig pályafutását leginkább az amerikai történelem különböző korszakainak bugyraiban kutakodva töltötte. Felfedezett eközben őrülteket és prófétákat, valamint elveszett lelkeket, akik a háború utáni sokkhatástól megviselve próbálták keresni a fényt.

A Boogie Nights szexmunkásai utat engedtek a Vérző olaj mindent elsöprő drámájának (és Daniel-Day Lewis hihetetlen alakításának), majd annak a spiritualitás utáni éhségnek, amelyet a The Master portréja mutatott be, végül pedig a Beépített hiba totális hippikiégésének. Anderson a 2017-es Fantomszál című filmben egy toxikus, mégis remekül működő kapcsolatot mutatott be, ezután pedig visszatért a Boogie Nights 1970-es évekbeli Los Angelesébe, méghozzá a Licorice Pizza szentimentális lencséjén keresztül. A nosztalgiakör ezzel lezárult, és megszületett az Egyik csata a másik után, egy kirobbanóan aktuális alkotás, amely lazán alapul Thomas Pynchon 1990-es Vineland című regényén. Mindkét mű az amerikai radikalizmus témájával foglalkozik: a kitörésekkel, majd az ezeket követő, akár évekig tartó következményekkel.

Leonardo DiCaprio Bob Fergusont alakítja, egy pirotechnikai szakértőt, aki a Francia 75 nevű radikális forradalmárok bandájának dolgozik. A csapat épületeket robbant fel, bankokat rabol ki, és mentőakciókat szervez határ menti menekülttáborokban. Bob ráadásul a csoport tüzes vezetőjének, Perfidia Beverly Hillsnek (a vásznat leuraló Teyana Taylor) a pasija, aki a reproduktív jogok, a nyitott határok és a fekete felszabadítás szenvedélyes, vakmerő szószólója. A nő magával ragadó energiájához még Steven Lockjaw ezredes (Sean Penn) is menthetetlenül vonzódni kezd, ami pedig ebből a vonzalomból fakad, az a szereplőket egy éveken átívelő odisszeára indítja.

Paul Thomas Anderson egyáltalán nem fél attól, hogy kijelentse: Lockjaw-t és az általa szolgált kormányt a felsőbbrendűség tudata és a rasszizmus motiválja, amelynek célja tulajdonképpen az, mint ahogy már oly sokszor láthattuk, hogy elfedje szereplői saját gyarlóságait és alkalmatlanságát. A végkifejlet pedig elkerülhetetlenül valamiféle pszichoszexuális konfliktussal jár: Lockjaw vágya Perfidia iránt egyszerre testesíti meg saját szégyenét és uralkodási vágyát. Sean Penn egészen zseniális a már-már rajzfilmszerű, maszkulinitását és rátermettségét folyton bizonyítani vágyó katona szerepében, akinek figurájában könnyű felismerni azokat a hús-vér férfiakat, akik a valóságban pontosan így működnek. 

Az eddig leginkább indie-körökben rajongott, ám most jelentős büdzsével felvértezett Andersont láthatóan felháborítja és megrémíti a jelen: félti saját félvér feleségét (a színésznő és komikus Maya Rudolph) és gyerekeit, és minden marginalizált embert, akiket nap mint nap vegzálnak az országban. Emellett azonban tetten érhető egyfajta fáradt cinizmus is: a film második felében, amikor mintegy tizenhat évet előreugrunk az időben, Perfidia gyermeke, Willa (Chase Infiniti) apjával, az álnéven élő Bobbal bujkál.

A Francia 75-ösök szétszéledtek, Bob pedig átadja magát a nihilnek. Mintha elaludt volna benne a láng, ám Anderson nem ítéli el őt fáradtsága miatt, csak felrázza a kábulatából, talán abban a reményben, hogy velünk is ugyanezt teszi. Willa eltűnik, a hajsza pedig több szálon egyszerre indul el: Bob rohan a lánya után, Willa rohan Lockwood különítménye elől, és Lockwoodot is kergeti a titokzatos neonáci elit klub, ahová oly mohón tartozni vágyik. DiCaprio híres arról, hogy sosem szerepelt igazán rossz filmben, az Egyik csata a másik után viszont lehetőséget nyújt neki, hogy újra a csúcsra törjön: Nagy Lebowski-utánérzésű köntösben futtában próbál kijózanodni, de bohóckodása nem vált stonerkomédiába. A lehető legjobb pillanatokban oldja a feszültséget, miközben a lányát szenvedélyesen alakító Chase Infiniti igazi felfedezés.

Üde színfolt Benicio Del Toro karaktere mint „sensei”, aki nem csupán edzőtermet üzemeltet gyerekeknek, de titokban azon dolgozik, hogy bevándorlókat menekítsen biztonságba. A film egyik legizgalmasabb része, ahogy az általa működtetett, inspiráló és látszólag anonim hálózat bizonyítja a kölcsönös segítségnyújtásban rejlő hatalmas erőt – miközben egyúttal kifejezi azt is, hogy ilyen dolgoknak egyáltalán létezniük kell. Az Egyik csata a másik után több ponton képes a káoszba melegséget hozni.

A film mégsem esik a giccses moralizálás csapdájába: kemény és olykor meglepően szarkasztikus, a finoman adagolt humor pedig a lehető legjobbkor oldja szinte minden esetben a feszültséget. Anderson olyan megmosolyogtató részleteket is belecsempész, mint a fehér felsőbbrendűséget hirdetők Lacoste ingei és Patagonia mellényei, és persze Lockjaw abszurd, már-már hitleri frizurája és indokolatlanul feszülő pólója is megérnek egy misét. PTA viszont a rá jellemző, álomképszerű szépséget is folyamatosan adagolja: a gördeszkás srácok sziluettjeivel, akik az éjszakai háztetőkön át száguldanak, a sivatagi utakkal, amelyek úgy emelkednek és süllyednek, mint az óceán hullámai. 

Apropó utak: a film végi hármas autós üldözés olyan mesterire sikerült, hogy a moziterem összes nézője szinte lélegzet-visszafojtva, pattanásig feszült idegekkel figyelte a hullámokon lassan le- és felbukó macska-egér játékot. A vizuális világot Jonny Greenwood folyamatosan változó kompozíciói teszik teljessé, amelyek időnként jazzesek és komolytalanok, máskor pedig egészen félelmetes atmoszférát teremtenek. 

Paul Thomas Anderson nem kelt bennünk hiú reményeket az emberi természetet illetően, filmje pedig tisztelettel adózik a már elszenvedett brutális veszteségek előtt. Ettől függetlenül még a legutolsó másodperceiben is ragaszkodik ahhoz, hogy még mindig van valami odakint, a füstön és a romokon túl, amelyért érdemes küzdeni, még akkor is, ha a harc gyötrelmes is lesz.