Sorra érkeznek a filmesek és a kamionok a Ménesi úti arborétumba: pakolják a lámpákat, dobozokat, a színészek már nejlonmelegítőben, zokniban, papucsban, azaz a szektorlabda-mérkőzés jelmezeiben ülnek a megbeszélésen. Mi egyelőre várjuk, hogy mielőtt a forgatás elkezdődik, beszélgethessünk velünk. Az út mellett ácsorgunk, amikor az egyik kolléga közli, hogy a hátam mögött épp a holdat „húzzák fel” az égre, de ne aggódjak, elránt, ha az óriási lámpa tíz méter magasról rám zuhanna. Az idő egyelőre kellemes, meg is jegyzik a stábtagok: szerencse, hogy nem a tegnapi forgatásra jöttünk, mert akkor esőgéppel dolgoztak, áztak-fáztak.
Hamarosan egyre több furcsa öltözetű figura sétálgat a kertben: vége a megbeszélésnek, mehetünk az öltözőkhöz, amíg elkészülnek, beszélgethetünk. Ami azonnal szembeötlő: az összes férfiszínésznek bajsza van. Kivéve a rendezőt, aki – mint egy odavetett folyosói mondatból kiderül – éppen előző nap szabadult meg tőle. Amikor a jelmeztervezőt a bajuszról kérdezem, mosolyogva annyit mond: Vékes Csabát faggassam, ez rendezői instrukció volt.
Erre végül nem lesz alkalmam, mert a ráérősen üldögélő Katona Lászlóhoz csatlakozom: – Te gyerekként is gombfociztál? – Igen, képzeld, szerettem. Mondjuk nem annyira, mint a testvérem, aki máig fanatikus. 15–16 évesen, mikor hazajöttem a gimnáziumból, lefeküdtem pihenni, a két évvel idősebb bátyám pedig ott susogott, süvített, mert ő játék közben mindig a stadion hangját imitálta. Ők a barátaival a mai napig, a negyvenes éveikben is összejárnak játszani.
Én is elcsodálkozom, amikor a filmben is gyakran elhangzó mondatát idézi: ez nem gombfoci, ez szektorlabda. – Az nem ugyanaz? – kérdem kicsit zavartan. – Alapjaiban gombfoci, csak jóval komplikáltabbak a szabályok – feleli. – Szerintem már 90 százalékban átlátom. Elfogadják ugyan az ujjal való pöccintést, de megtanultunk egy vonalzószerű, úgynevezett „nyomópálcával” passzolni – ahogy a profik. Egy hét gyakorlás után beneveztünk Maroslelén egy igazi bajnokságra, ami hihetetlen fárasztó volt, hat csoportmérkőzés, már a második után hullafáradt voltam. Aztán néhány további kérdésemre mesél még a játékról, de valószínűleg pont olyan zavart arcot vághatok, mint Waskovics Andrea, az egyetlen lány játékost alakító színésznő, mert hamar áttér általánosabb kérdésekre. – A történet szerint mi mind szenvedélybetegek voltunk, ebből rángatott ki minket Pepe (Scherer Péter – a szerk.), a csapat kapitánya. Szilárd – akit játszom – alkoholista volt, és míg Pepe folyton lelkesít, buzdít, Szilárd inkább a nehézségeket látja: nincs székhelyünk, egy fillérünk sem. Érzi is: olyan lúzerek, hogy ez a 100 millió tuti nem őket illeti.
És akkor néhány szót a történetről: egy remeteházi gombfoci- (szektorlabda-) csapat minden erejével azon van, hogy a nemzetközi mezőnybe jusson. Küszködnek, se pénzük, se professzionális csapathoz méltó körülmények, ráadásul a verbuvált „válogatott” mind problémás emberekből áll. Egyszer csak 100 millió forint érkezik a csapat számlájára. Ám mire kiderül, hogy az amerikai mecénás ezt az összeget nem nekik, hanem a helyi futballcsapatnak szánta, már nyakára hágtak a pénznek.
– Olyan színészt akartunk az amerikai milliárdos szerepére, akiről már ránézésre is látszik, hogy külföldi, és elhisszük, hogy zsebében a fél világ – feleli Roskó Péter producer kérdésemre, hogy miért kellett a Dallasból ismert Patrick Duffyt Magyarországra hozni. – Ha egy magyar színészt kérünk fel erre a szerepere, bármilyen tehetséges is, a nézők akkor is a magyar színészt látják, aki egy amerikai milliomost alakít. Duffyról már ránézésre is süt, hogy külföldi, és különösen erős volt a kontranszt, ahogyan megjelent a váci művelődési házban, ahogy koppantott a botjával – még az operatőr is lefagyott egy pillanatra, olyan tiszteletet parancsoló volt.
Közben a stábtagok egymásra licitálva elevenítik fel pozitív élményeiket a minden allűrtől mentes, rendkívül barátságos és nagy munkabírású sztárról. Waskovics Andreának nem volt közös jelenete Duffyval, de egy fotózás erejéig találkoztak. – Nyílt tekintetű, rendkívül szimpatikus ember. Debrecenben nőttem fel, apukám akkoriban sokáig dolgozott, ezért mindig én voltam az utolsó gyerek, akit elhoztak az oviból. Az óvó nénik pedig beültek Dallast nézni, és élénken él bennem, hogy míg apa jött, ezt néztük.
Andrea egy szorongó, dadogó lányt játszik, akit a szülei verbálisan bántalmaznak, önértékelési problémákkal küszködik. – Logopédushoz jártam, hogy megtanuljak dadogni. Komoly munkát igényel, hogy az ember ezt hitelesen elsajátítsa. Ez egy magába fordult lány, kicsit görnyedt tartással, többnyire lefelé néző tekintettel.
Arról viszont fogalma sem volt, mi fán terem a gombfoci. – Rá kellett keresnem – jegyzi meg szinte suttogva. – Egy hétig gyakoroltunk, a fiúk pedig folyton mondták, hogy ez vagy az a szabály éppen olyan, mint a fociban. Én meg csak vonogattam a vállam, hiszen fogalmam sincs, hogy van a futballban. De ha a biliárdhoz hasonlították, az se sokat segített.
Mostanra azonban sokat ügyesedett. – Nem azt mondom, hogy őstehetség vagyok, de már megy. Nagyon szeretek ezek közé az emberek közé jönni, erős a bizalom, jó a csapat. Andrea még az esőgépes forgatást is élvezte. – Egyszer lehet csak felvenni a jelenetet, elpróbálni sem tudjuk, tehát van benne spontaneitás.
Az esti neonfényben egyre több finom részlet tűnik fel a jelmezeken: egy barna, bordázott zokni, halványlila susogós melegítő, plüssállatka a kulcstartón. Pirityi Emese jelmeztervező azt mondja: többnyire second hand üzletekből szedte össze a ruhákat, hogy minél hitelesebben tükrözze egy vidéki kisváros hétköznapi lakóit. Látszik, hogy minden részlet remekül megkomponált, a derékszíjra akasztott kulcstartótól a szemüvegekig. – Nagyon fontosak voltak számunkra a színek, minden karakternek egyéni színvilága van. A régi sportmezekre kézzel festettem rá a feliratokat, hogy úgy tűnjön: ők maguk készítették. Aztán amikor megérkezik a pénz, tervezővel szabatnak maguknak egységes mezkollekciót.
Egyre nagyobb a nyüzsgés, miközben Fekete Zsolttal beszélgetek, a rendező a szeme sarkából méreget minket, de Zsolt megnyugtatja: nem spoilerezik sokat. Zsolt is zéróról kezdte a gombfocitanulást, de nagyon hamar ráérzett. – A legizgalmasabb az volt, hogy betekinthettem a játékosok világába, a sporton keresztül kukucskálhattam bele a családi életükbe, a motivációjukba. Ám mielőtt befejezné a gondolatot, már viszik is a forgatásra, nincs kecmec, előre szóltak: a film időbeosztása az első. Felsétálunk az üvegablakokkal körülvett épületbe, és a sötétben már jól látszik a kék neonfelirat és a bajuszokból összemontírozott plakát, ami „Az igazság és a férfi meztelen” felirattal Gönye László – társ-forgatókönyvíró – világhírű képkiállítását hirdeti. – Ez persze csak móka, nem fog látszani – jegyzi meg a producer.
Elpróbálják a jelenetet, a derengő lámpafényben még eleinte némi por és füst is rontja a látási viszonyokat, a stáb fotósa, Gordon Eszter nevetve kérdezi: – Tényleg erről akartok képeket? Közben néhányszor végigpróbálják a jelenetet, Vékes Csaba odamegy, magyarázza, hogy volna érdemes elpöckölni a labdát, Ónodi Gábor pedig egy bírói szék tetejéről fújja be a sárga lapot. Közben kiderül: tériszonya van, igencsak küzd a helyzettel, ám ebből semmi nem látszik. Egészen addig, míg meg nem érkeznek az „állatosok”, akik egy barátságos, kistestű kutyát ültetnek az ölébe. Az eb ugyancsak tériszonyos, és korántsem palástolja ilyen jól: nyüszít, reszket, a gazdái nyugtatják. – Csendesüljünk el! Felvétel! Kétszer is nekifutnak, pár perc múlva pedig a kutya már farokcsóválva szaglászik az arborétumban. Átállás, jön a következő jelenet. Még az elején járnak, de már érzik: fárasztó éjszaka elé néznek. Scherer Péter nevetve dühöng azon, hogy felajánlott egy kávét az egyik újságírónak, aki közölte vele: ilyen későn már nem kávézik. – Későőőn? Nekünk csak most kezdődik a műszak!
A Lepattanóval kapcsolatos további információ a film Facebook-oldalán található.
Nyitóképen: Roskó Péter producer (balra) igazgatja a labdát a Lepattanó című film forgatásán. Fotók: Gordon Eszter
