Liliomhullás – Orlai Petrics Soma Szép Ilonka-sorozata a Petőfi Irodalmi Múzeumban

„A költő képzeletének alakjai szavak által nyernek életet, ezekkel gyújtja fel az imaginációt, s a képet, melyet rajzolni akart, szemeink előtt megalakulva hisszük. A festő eljárása megfordított, szemeink elé állítja ecsetje által képzelete teremtményeit, érzékeink azt lelkünkhöz viszik, s a látott néma alak szellemet nyer előttünk. Amaz tehát lelkünkön át kifelé, emez pedig kívülről lelkünkbe hat. De a két út eredménye egy, mert mind a kettő a lélekben hagyja nyomát.”

Az idézet Orlai Petrics Soma A festészet és költészet rokonsága című, 1864-ben írt esszéjéből származik, és szorosan kapcsolódik a Petőfi Irodalmi Múzeumban október 18-án megnyílt, Az események lelke című kiállításon látható, nyolc képből álló festménysorozathoz, amelyet Vörösmarty Mihály Szép Ilonka című költeménye ihletett, annak afféle „képregényváltozata”. Megejtő az esszé szavaiban megmutatkozó alkotói tudatosság: ez az írás rendkívül reflektív művészként és filozofikus elmeként állítja elénk Orlai Petricset. Az 1867-es díszkiadás az ő képeivel jelent meg, és az előszót is ő írta hozzá. „Nagy költőnk ezen legszebb költői beszélykéje a festő ecsetjének annyira kínálkozó, hogy abból számos képet alkothatna, s midőn én csak nyolc képre szorítkozom, tettem azt azon figyelemből, hogy a mű megszerzését (mai szóval befogadását – a szerk.) felettébb meg ne nehezítsem” – „mentegetődzik” benne, noha semmi oka rá: nyolc képén szuverén alkotó módjára „álmodta újra” a Szép Ilonka legfőbb motívumait, jeleneteit.

A kiállítás és a megnyitó mintha Orlai Petrics útján haladt volna tovább, amikor a témához választott zenedarabokkal (Schubert: Lützow’s wilde Jagd, majd két népdal: a Tavaszi szél utat száraszt és az Ablakomba, ablakomba), valamint kortárs képzőművészek munkáival keretezte, helyezte kontextusba a sorozatot. Az eredmény roppant „látogatóbarát”, az összefüggéseket „szórakoztatva tanító” módon, olvasmányos és példásan rövid vezetőszövegekkel feltáró kiállítás lett, amelyet bejárva képről képre kerülünk egyre beljebb Vörösmarty és Orlai Petrics világába, párbeszédébe, és ennek nyomán önkéntelenül is gondolkodni kezdünk szöveg és kép viszonyáról, valamint arról, hogy amit látunk, hogyan és milyen mértékben Orlai önálló alkotása, és mennyiben maradt az általa annyira tisztelt-kedvelt „költőkirály”, Vörösmarty műve még így, képekre „lefordítva” is.

Két megnyitóbeszéd hangzott el. Az elsőt Demeter Szilárd főigazgató mondta és Jókai emlékezésével indította, amely Orlaival és Petőfivel a pápai református kollégiumban töltött közös diákéveikről szól, amikor ő még festőnek, Orlai költőnek, Petőfi pedig színésznek tudta magát, és „őszinte bámulói” voltak egymásnak, továbbá megfogadták, hogy amikor újra találkoznak, már nevezetes emberek lesznek majd. Így is lett, és Demeter szerint az a Kant-idézet illik rájuk, hogy „A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból”, vagyis hogy mer a maga értelmére támaszkodva gondolkodni, mások vezetése nélkül haladni az útján.

A Jókai–Orlai–Petőfi trió ezt tette: mert magyarul gondolkodni. Orlai rátalált történelmi sorskérdéseink csomópontjaira, ezáltal sok más nagyságunk mellett a magyar nemzeti kultúra egyik megteremtője lett, amely azóta már két világháborút és két diktatúrát élt túl. Petricsékre a magyar kultúra oszlopembereiként, vagyis élhető hagyományaink megalapozóiként tekinthetünk. Haza és haladás így fonódott össze tevékenységükben.

Széplaky Gerda filozófus-esztéta irodalom és képzőművészet összekapcsolódásának izgalmas példájaként, fordított ekfrázisként (művészeti alkotás irodalmi leírása – a szerk.) beszélt a Szép Ilonka-sorozatról, hiszen itt festő teremtett újjá írásos alkotást. Szép Ilonkára sokáig sajátos nőideálként tekintettek, akit elemészt a lángoló szerelem, miután rájön, hogy Mátyás király, akibe beleszeretett, társadalmi helyzetük különbsége miatt soha nem lehet az övé. Sokáig a romlatlan bűbáj megtestesülése volt, de aztán Szabó Magda a befogadástörténetet áttekintve a költemény új rétegét tárta fel. Kimutatta, hogy korábban mindenki tévedett, és „cinkosként” hallgatta el, amit már Vörösmarty is: hogy Szép Ilonkát trauma éri az erdőben, mert nem tud elrepülni, mint az általa kergetett pillangó: a vadász erősen átkarolja, ő pedig – mivel ártatlan, tapasztalatlan, 14–15 éves gyereklány – nem is igazán érti, mi történik vele: hogy a férfi prédájává válik. „Bukásának” jelképe a képek egyik fontos motívuma: a kezéből a földre eső virágok, a liliomhullás. Naivitását jól mutatja, hogy a történtek után elviszi a „szerelmét” a remetelakba, és bemutatja a nagyapjának. Az pedig játszadozik vele: Budára invitálja, és ezzel kapcsolatuk folytatását ígéri. Ám miután Budára látogatva ráébred, hogy a férfi a király, áldozati szerepének felismerésébe és a szégyenbe belehal. Valójában ebbe hal bele, és nem a szerelembe.

Amit a racionális közlésekre optimalizált nyelv nem képes kimondani, mert irracionális, szégyenteljes, tiltott, azt a festmények feltárják. A vadász a második festményen hátulról átkarolja, „foglyul ejti” a lányt, a harmadikon Ilonka arca kipirult, a következőkön csókkal búcsúzik tőle a vadász – ami az intim kapcsolatukra utal –, és őrületbe hajló tekintetűnek látjuk, végül a nyolcadikon a király az erdőben megtalálja a lány és nagyapja sírját: szembesül tette következményével. Hol van ettől a szépelgő, biedermeier románc, amelyként ezt a költeményt oly hosszú időn át mindenki értelmezte?

Orlai sorozatát négy kortárs képzőművész munkái értelmezik mai világképünk felől, és nyitnak rá vonatkozóan új perspektívákat. Uray-Szépfalvi Ágnes Vadászat című 2008-as festménye merészkedik a legmesszebbre: piros kombinét viselő nőalakja valami nála hatalmasabb erőnek kiszolgáltatott, mögötte pedig vad mitológiai jelenetet, lányokra támadó faunokat látunk. Különösen kifejező Körei Sándor Liliom fehér üvegvázával című alkotása, amely részben élő virágok installációja, és azok hervadása révén szépség és mulandóság kapcsolatáról gondolkodtat el. Bondor Csilla Meditációja a hetedik kép (Búsongás) ablakmotívumát gondolja tovább: az ablakét, amelyen Ilonka lelke Orlainál kiröppen. Birtalan Zsolt Cím nélkül című fotója erdei aszfaltutat és mellé állított keresztet ábrázol: valaki meghalt ott. Ez a munka a nyolcadik Orlai-képhez kapcsolódik.

Mészáros Zsolt kurátor úgy válaszolt a Miért éppen Orlai? kérdésre, hogy a Szép Ilonka- sorozatot százötven évig nem lehetett megtekinteni (mégpedig azért, mert a költeményben is szereplő Peterdiekkel azonos nevű, velük talán rokonságban is levő család tulajdonában volt), aztán egy 2016-os aukción tűnt fel, majd 2018-ban az MNB Értéktár programjának köszönhetően a Petőfi múzeumba került. Orlai jegyzett festő, a 19. századi történeti festészet előfutára volt, ez a sorozata pedig irodalmi művet feldolgozó volta miatt kuriózum. Fénykezelése, figurái és motívumai (vadászat, virág, ablak, természet) révén arra törekszik, hogy a dráma-tragédia megfejthetővé váljon a mű olvasói és a sorozat szemlélői számára.

Fotók: Bach Máté / Kultúra.hu