Békés olimpia háborús maradványokkal
Négy évtizedet kellett várniuk a briteknek, hogy ismételten nyári ötkarikás játékoknak adhassanak otthont, bár igazság szerint az élet kényszerítette ki a kerek számot. Merthogy Londonnak eredendően az 1944-es olimpia "jutott" volna, ám az ? akárcsak a négy esztendővel korábbi is ? a második világháború miatt elmaradt.
A világégést követő három békeesztendő elmúltával, 1948-ban azonban végül mégiscsak a brit fővárosban kerülhetett sor a XIV. nyári olimpiára, bár a sorszám közben kettővel "ugrott", miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megtartotta az eredeti besorolást úgy, mintha a 40-es és a 44-es sportolói csúcstalálkozó is lezajlott volna.
Az első londonival összevetve persze jóval grandiózusabb esemény következett, amely azonban magában hordta a háborús időszak súlyos következményeit, mindenekelőtt a szegénységet. A játékok idején is folyt még a romeltakarítás, a bombázások nyomainak eltüntetése. Nem jutott pénz például olimpiai falu építésére sem, és a versenyzőket vagy kaszárnyákban, vagy ? és ez jobbára a női "részlegre" vonatkozott ? iskolai kollégiumokban helyezték el. Innen kellett, mivel a szállítás és közlekedés sem működött gond nélkül, olykor órákig tartó várakozás után a versenyszínhelyekre eljutniuk az érintetteknek. Mivel a briteknél még ekkor is jegyrendszer volt érvényben, számos csapat ennivalót is magával vitt.
A megnyitót a már akkor is híres Wembley-stadionban rendezték, és akárcsak négy évtizeddel korábban, 1948-ban is a brit uralkodó engedte útjára hivatalosan a játékokat. Jelesül VI. György király mondta ki a bűvös szavakat: "Az olimpiát megnyitom!".
A közel 90 ezer néző előtt sorra került ceremónián ? amelynek részeként hétezer galambot röptettek magasba és huszonegy ágyúlövés is eldördült ? ott volt a magyar csapat is, a háborús szerep sportbeli következményeként ugyanakkor Németországot és Japánt nem hívták meg Londonba, ahol ekkor még csupán megfigyelői státuszban voltak jelen a későbbi olimpiákon oly eredményes Szovjetunió delegáltjai.
Eredményhirdetés ? magyar zászló nélkül
Az olimpia sztárjává egy holland kiválóság vált: a kétgyermekes anya, Fanny Blankers-Koen, aki nem kevesebb mint négy számban diadalmaskodott. Mint a távolugrás világcsúcstartója akár az ötödik aranya is meglehetett volna, de ? mivel egybeesett a kettő ? a "gödör" helyett a 80 méteres gátfutást választotta.
Biggyesszük ide: szerencsére, mert így az első helyet Gyarmati Olga szerezte meg, aki csaknem 570 centis ugrással bizonyult a legjobbnak. Akárcsak a termetre a legkevésbé sem óriás, viszont nagyon erős és főleg roppant technikás Németh Imre kalapácsvetésben, holott nem ő volt a legesélyesebb. Még akkor sem, ha az olimpia előtt alig egy hónappal világrekordot dobott a tatai edzőtáborban 59,02 méterrel.
A Wembleyben ugyan csaknem három méterrel kisebbet produkált, de ez is bőven elég volt a diadalhoz a magyar csapat zászlóvivőjének, aki a piros-fehér-zöld színekben fellépők közül az első aranyat vehette át. Az eredményhirdetés azonban nem ment zökkenőmentesen. Az egyik felhúzó zsinór tudniillik elszakadt, és csak a megreparálás után, jóval az éremátadást követően vonták fel a győzelmi árbocra nemzeti lobogónkat.
A sportok királynőjéhez kapcsolódó másik magyar vonatkozású érdekesség, hogy a férfiak 4x100 méteres futóváltójában egy ideig ? bár nem sokáig ? a mi csapatunk joggal érezhette magát dobogósnak. Már pusztán azért is, mert a medálosztó ceremóniánál a mieink át is vették a harmadik helyért járó érmeket. Csakhogy az eredendően első, ám egy rossznak ítélt váltás miatt utóbb diszkvalifikált amerikai csapat sikerrel óvott. A zsűri helyt adott a tengerentúliak panaszának, visszaállította az "alapállapotot", az USA kvartettje lett az olimpiai bajnok a britek és az olaszok előtt, a magyaroknak meg ? átmeneti birtoklás után ? vissza kellett szolgáltatniuk a bronzérmeket.
Koros sikeremberek (is) a magyar csapatban
Amúgy nem csupán atlétáink tettek ki magukért: győzött a brit fővárosban ? páratlan bravúrral megvédve ezzel az 1936-ban, Berlinben megszerzett, stílusosabban: a német fővárosban kivívott címét ? Elek Ilona, a magyar sport első női olimpiai aranyérmese.
Ő ? elárulható: 41 éves volt ekkor ? hat asszót nyerve tőr egyéniben utasított maga mögé mindenkit, és így cselekedett a pályafutása egyetlen egyéni olimpiai bajnoki titulusát éppen Londonban kiérdemlő Gerevich Aladár is. A kardot módfelett elegánsan forgató, 1910-es születésű pengeművész hét győzelemmel lett a legjobb szólista a fegyvernemben, egyszersmind duplázott is, hiszen az általa fémjelzett csapat ? benne még Berczelly Tiborral, Kárpáti Rudolffal, Kovács Pállal, Papp Bertalannal és Rajcsányi Lászlóval ? a döntőben az olaszokat elpáholva szintén győzött.
Gerevich már 1932-ben is olimpiai aranyérmes volt a válogatottal, és évtizedeken át tartó pályafutása alatt ? mindmáig abszolút legeredményesebb magyarként ? összesen hétszeres olimpiai bajnokká avanzsált. Utolsó aranyát a kardcsapattal az 1960-as római olimpián, ötven esztendősen szerezte.
Ami azt illeti, nem volt már nagyon fiatal a birkózó Bóbis Gyula sem, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy Londonban a sportági csúcsra érjen: közel a negyvenhez és harminc kilóval karcsúbban is két vállra fektette a nálánál 12 évvel fiatalabb svéd ellenfelét a szabadfogásúak nehézsúlyú ? vagyis 87 kilogramm felettieket felvonultató ? mezőnyének döntőjében.
A fekvő ellenfélből nem lett győztes Másik nehézatlétikai sikerágazatunkban, az ökölvívásban is kiemelkedő állomásnak bizonyult a brit főváros. Merthogy ketten is nyertek a mieink közül: egyfelől a védekezni nemigen tudó, ezért aztán minden meccsét parádésan végigtámadó 54 kilós Csík Tibor harmatsúlyban "pofozta le" minden riválisát, aki csak elébe került a ringben, másfelől Papp László kezdte meg nagy ívű karrierjét londoni sikerével. A később a profik között is remeklő bokszzseni a középsúlyban, vagyis a 73 kilósok között vágott rendet, három olimpiai aranya közül az elsőt begyűjtve 1948-ban.
A dicséret azért jár ki kettejüknek külön is, mivel az ökölvívásban a pontozói elfogultság (már akkor is) érvényre jutott. Olyannyira, hogy a hazaiakat olykor egészen arcátlanul segítő ítészseregnek ? a nyolcvanvalahány pontozónak és ringbírónak ? mintegy háromnegyedét (!) ki kellett zárni a nyilvánvaló részrehajlás miatt. Meglehet, innen datálódik Papp Laci egyik híressé nemesült, és megannyi kiütésre alapozott mondása, amely szerint "fekvő ellenfelet még soha nem hoztak ki győztesnek". Ő éppenséggel ezt a tételt egy angol, tehát hazai bokszoló példáján illusztrálta, aki az aranycsatában kis túlzással többet volt padlón, mint álló helyzetben.
Takács Károly sportlövészetben alkotott maradandót: az ötalakos gyorspisztolyos számban végzett az élen úgy, hogy ekkor már bal kézzel lőtt. Tudniillik tíz évvel korábban egy hadgyakorlaton felrobbanó gránát leszakított a jobb kézfejét. Ezek után tanult meg a másik kezével lőni, és lett belőle Londonban olimpiai bajnok. Hogy aztán ötkarikás sikerét 1952-ben, Helsinkiben megismételje, de ez már egy másik történet.
A gumiember, aki gyárkéményen is gyakorolt
Viszont nagyon is az 1948-as játékok tényeihez tartozik, hogy megszületett ? a sorban utolsóként ? a tizedik magyar olimpiai aranyérem is a gumiembernek becézett Pataki Ferenc jóvoltából, aki a tornászok között, műszabadgyakorlatával hódította el az első helyet.
Az előélet persze ez esetben is számított, tinédzserként ugyanis cirkuszi artistaként kezdte a szakmát, hogy aztán tömegeket borzasszon el olyan élőben bemutatott "szabad gyakorlataival", mint amilyen ? miután fogadást kötött rá ? a kézen állás volt háztetőn vagy éppen gyárkéményen.
Az olimpián elegendő volt talajgyakorlatát előadnia ahhoz, hogy a pontozók is rá "fogadjanak". Az ő győzelmével lett teljes a 128 versenyzőt felvonultató magyar csapat londoni diadalútja: a tíz aranyhoz még öt ezüst és 13 bronz is társult, minden idők egyik legeredményesebb ötkarikás szereplésének bizonyítékaként. Magyarország az éremtáblázaton az ötödik helyen végzett, a nem hivatalos pontversenyben pedig ? az első hatban végzetteket értékelő számítás alapján ? a negyedik lett.
Vállon vitték a magyar hősöket
A teljesítmény értékét önmagában minősíti, hogy ? szemben az első londoni olimpia számaival, amikor is 22 nemzet 2035 versenyzője vetélkedett 110 versenyszámban ? az 1948-ason a földkerekségnek már 59 országából 4104 sportoló küzdött meg 136 versenyszámban a minél jobb helyezésért.
Ha az 1952-es helsinki csúcsprodukció (16 arany, 10 ezüst, 16 bronz, illetve harmadik hely az érem- és a ponttáblázaton) hazai fogadtatásához teljesen nem is mérhető, azért a Londonból megérkezett magyar csapatnak is jócskán kijutott az ünneplésből. Az egykori krónikások beszámolója szerint a Keleti pályaudvarnál több tízezren várták Papp Laciékat, a Rákóczi úton megállt az élet ? a forgalom mindenképp ?, és a vállukon vitték az emberek London magyar hőseit a Nemzeti Színházig.
