A flamencogitár legnagyobb modern mestere Francisco Sánchez Gómez néven látta meg a napvilágot az andalúziai Algecirasban, öt fiúgyermek közül a legfiatalabbként. Művésznevét portugál édesanyja keresztnevéből és a Francisco helyben elterjedt becézéséből gyúrta össze. Első gitárleckéit apjától és bátyjától – mindketten neves flamencozenészek – kapta ötéves korában, de már akkor kijavította apja játékát, s ezzel el is dőlt, hogy egy életre a gitár mellett kötelezi el magát.
A mindennap több órán át gyakorló fiú tízévesen lépett fel először a helyi rádióban. Egy év múlva már megnyert egy nemzetközi flamenco-gitárversenyt. A csodagyerekként ünnepelt Lucía tizennégy évesen készítette első felvételét bátyja társaságában. Két évvel később csatlakozott a neves flamencotáncos José Gréco együtteséhez, akikkel három évig turnézott. Életében fordulópontot jelentett, amikor New Yorkban az első nemzetközi hírű flamencogitáros, Sabicas azt mondta neki:
ne másoljon soha másokat, járja a saját útját.
A tanácsot megfogadva tágította később a műfaj határait, amiért kapott hideget-meleget a hagyományokhoz mereven ragaszkodóktól.
Első, 1967-ben megjelent szóló albumán már fellelhetők a saját stílus kialakítására irányuló törekvései. Erre a két évvel későbbi, Flamenco fantázia című lemezén talált rá, a műfaj hagyományain alapuló, szerkezetileg jól felépített dalokban. A cajon dob bevezetésével, a basszus és ütőhangszerek szerepeltetésével egyszerűen áthelyezte a hangsúlyt az addig szokásos hangzásról. Előadásában az improvizációra épülő szenvedélyes, szinte fájdalmas, tizenkét ütemű ritmus érzelemgazdagon, rendkívül virtuóz technikával szólalt meg. De – ahogy ő mondta – gyökereihez mindig hű maradt, mert különben elvesztette volna önmagát, csak megpróbált más helyeken olyat találni, amit hozzáadhat a flamencóhoz. A szakma által csak egyszerűen El Maestro (A Mester) néven emlegetett Lucía játéka nagyban hozzájárult a flamencozene világszerte egyre növekvő népszerűségéhez.
Többször járt Magyarországon, többek közt 2013-ban a VeszprémFesten lépett fel, ahol szólóban és zenekarával az elmúlt harminc év legsikeresebb szerzeményeiből adott elő.
Lucía már első nagy külföldi fellépésén, 1970-ben óriási sikert aratott a New York-i Carnegie Hall színpadán. A forró hangulatú koncertek mellett számos lemezfelvételt készített, tíz albumot adott ki a legnagyobbnak tartott flamencoénekes El Camaron de la Islas társaságában, dolgozott együtt a billentyűs Chick Coreával és a gitáros Al di Meolával, valamint John McLaughlinnal. A három gitáros 1983-ban és 1996-ban is rögzített lemezt, mindkettő sorra döntötte a lemezeladási rekordokat.
Sikerrel koncertezett saját szextettjével is, amelyben két testvére is játszott, s egy lemezen a nagy spanyol zeneszerző és a flamenco nagy rajongója, Manuel de Falla munkássága előtt tisztelgett. Szuggesztív jelenléte, gitárjátéka nagyban hozzájárult Carlos de Saura 1983-as Carmen című filmjének sikeréhez, amely a flamencotánc nyelvén mesélte el a történetet.
Paco de Lucía, aki 2004-ben elnyerte a rangos Asztúria hercege művészeti díjat és a latin Grammy-díjat is, 2014. február 25-én, életének 67. évében hunyt el szívroham következtében a mexikói Cancúnban. Halála után szülővárosában háromnapos gyászt rendeltek el. Canción Andaluza (Andalúz dalok) című lemeze megjelenését már nem érhette meg, amely újabb latin Grammy-díjat nyert az év albuma kategóriában 2014-ben.
Fotó: Leemage via AFP/Marcello Mencarini
