Az egyik férfi ismerősöm eléggé el nem ítélhető és rémesen zavaró módon cicáknak nevezi a nőket, mintha az 1970-es évek és a Belmondo-filmek világában ragadt volna. Ehhez nehéz jól viszonyulni, és a nőknek a macskákkal való közvetlen összekapcsolását legitimnek tekinteni, mert ha a nő cica, mi vagy ki a férfi? Mikor és miért válhatott gyakorlattá ez a szóhasználat, és hogyhogy még mindig tartja magát? Milyen jellegű kapcsolatra (vagy milyen óhajtására) utal, ha a nő naphosszat szundikáló, jókedvében doromboló, szeszélyes házi kedvencként jelenik meg a horizonton? És javít-e valamit a helyzeten, ha a férfit cicázzák le?
*
A helyzetünk cicaügyben több szempontból is válságosnak tűnik. A macskák az utóbbi időkben érzésem szerint feljövőben vannak, a kutyákhoz képest is és úgy általában is. Például mindent elárasztó macskaeledel-reklámok hőseiként vagy tudományos igényű (sic!) írások tárgyaiként, amelyek gondolkodásukat, kommunikációjukat, igényeiket és a velük kialakítható kapcsolat ideális formáit taglalják. Pár évvel ezelőtt ilyen tanulmányok még elképzelhetetlenek voltak, és kizárólag a magukat embernek képzelő kutyáknak jártak ki, amelyek tudvalevőleg sok hasznot hajtanak (például terápiás foglalkozások odaadó résztvevői, házat őriznek, látássérülteket kísérnek vagy hegyi mentők). A macskák ilyesmikkel nem foglalkoznak, sőt tulajdonképpen semmivel sem foglalkoznak, mégis egyre növelik a népszerűségüket. A titka ennek sok más mellett a cicává válásuk, cicaként való elfogadtatásuk lehet, mintha a kutyákat egyszer csak minden indok nélkül kutyukának kezdenénk nevezni. Egy felmérésből az is kiderült nemrég, hogy egyre nő a macskák és a kutyák jelenléte, vásárlása, társsá való előléptetése, és egyre csökken a gyermekvállalás iránti vágy, ami meglehetősen sokat elárul korunkról és milliók érzületéről, érzelmi igényeiről. A kutyákról azt olvastam, hogy szenvednek otthon egyedül, macskák ügyében nem vagyok képben, de megérzésem szerint nekik nagyjából mindegy. Mivel később háziasítottuk őket, félig vadak és függetlenek maradtak, és ez sokak számára rokonszenvesebb, mint a gazdi iránti rajongást sokszor már stréberségig vivő kutyatempó. Egy macska a munkahelyemen is jelen van mint tiszteletbeli kolléga, de több vele a gond, mint a haszon: állandóan megszökik, autók alól kell kiszedni, és mint agresszor nemegyszer a kert összes rigójának összehangolt támadása elől menekül be az irodába. Nem maradok macskák nélkül otthon sem: a környéken lófrálók gyakran letesznek az ajtóm elé egy-egy általuk levadászott énekesmadarat, szerintem azért, hogy meggyőzzenek: kiváló üzlet lenne őket befogadnom. Akarjuk vagy sem, máris macskaverzumban élünk, és úgy tűnik, a helyzet idővel csak rosszabb lesz.
Igen ám, de Szeleczki Rozália filmjének címe az, hogy Cicaverzum, és ez súlyosbító körülmény. A cica szó használatát szerintem ez esetben azt magyarázza, hogy bulvártartalommal van dolgunk, ennek minden következményével. Ha cicáról hallunk, mindenki azonnal meghatódik, hiszen egy cica csakis kedves, bújós, lágy és meghatóan cuki lehet, szemben egy macskával, amely akár meg is karmol, hogy a harapásról már ne is beszéljünk. A létező háziállattól tehát bulvártévés támogatással egykettőre mesebelien bájos lényhez jutunk, amely minden nézői szívet meghódít.
A Cicaverzumtól, mivel az első pillanattól fogva a nagyszerű Liza, a rókatündérre emlékeztet – és nyilvánvaló, hogy a hasonlóságok nem véletlenek –, az izgalmas indítás után mélységet várunk. A színészek, élükön a főszereplő Törőcsik Franciskával, nagyszerűek, és a néző nagyon megtisztelve érzi magát, amikor olyan kiválóságok vagy legendák jelennek meg a vásznon, mint Udvaros Dorottya, Alföldi Róbert, Tordai Teri, Polgár Csaba, Kiss Tibi. Ám amit látunk, azt egyszerűen nem lehet komolyan venni: ez a film sajnos ismer tréfát a humorban. A nagy felhajtás és a rengeteg kiváló humán erőforrás ellenére, valamint a titokzatosság mögött, amelyet rendkívül tehetségesen keltenek az alkotók, semmiféle érdemit és jelentőset nem lehet felfedezni. Mint amikor az Óz, a csodák csodájában (a könyvben) sok minden a varázsló igen kiváló és óriási voltának látszatát kelti, ám aztán a paraván mögött csak egy apró bácsi van. Amit kapunk: egy gyerekkori trauma közhelyes taglalása, rossz pszichologizálás, majd logikátlan és lapos végkifejlet. A végefőcím alatt csak csóválja a fejét az ember, hogy valóban ennyire kevésre tartják-e nézőiket a filmkészítők, és nem érti, hogy ha a részletek kidolgozásában annyira igényesek voltak, az egészre vonatkozóan hogyan véthették el ennyire a célt.
De ehhez persze tudni kellene, hogy mi volt a cél. Mert ha a legrosszabb rémálmaimat veszem alapul, akkor az történt, hogy mindannyian cicaverzumban ébredtünk, és ott ilyenek a filmek. Ezt például talán már mesterséges intelligencia írta gondosan összeválogatott bulvárelemek alapján, és egyáltalán nem volt cél, hogy ezeknél bármi többről szóljon. Női magazinok tanácsadó rovatai is felsejlenek mögötte – mint amelyek világmagyarázatánál bonyolultabbra senkinek semmiféle igénye nincsen, és mint tudjuk, mindennek olyannak kell lennie, amilyenre a közönségnek igénye van. Mérjük meg, hogy mit szólnának egy fiúmacska (-cica!) és egy nehezen ismerkedő lány párkapcsolatához, macskaraphez, boszorkányként mesterkedő anyukához és nagymamához, romos művelődési ház megmentéséhez (hogy azért a kultúrának is adjunk valamit), és ha jók a tetszési indexek, bátran vágjunk bele a kalandba, hiszen a film, amelyet így készítünk, még mindig sokkal igényesebb lesz bármelyik kertévés tévévetélkedőnél vagy -show-nál.
Rettenetesen nyugtalanító, hogy lassan mindenből pszichológia lesz. Hogy a pszichológiai halandzsázásról valóban mindenki elhiszi: az emberi lényeget tárja fel és oldja meg. És hogy egy filmet tokkal-vonóval meg lehet írni néhány pszichológiai lózung alapján. Attól tartok, hogy ha egyáltalán valamit, a Cicaverzumban éppen az apa emlékéhez való viszonyt, a vele való kapcsolat traumatikus megszakadását, majd az ebből következő gátoltságot és annak egy cica közbeiktatásával való feloldódását kellene mélynek, éleslátónak és lényegbevágónak tartanunk. És attól félek, hogy még ennek a „sekély mélységnek” is örülnünk kell mint olyasminek, amelyet a túlságosan súlyos tartalmak népszerűtlenségétől tartó producerekkel és forgalmazókkal szemben az alkotóknak „csak azért is” sikerült áterőltetniük.
Nálunk is, külföldön is egyre többen tekintik társuknak a háziállatukat. Szerintem ez a kapcsolat iránt mindannyiunkban elemi erővel élő vágyból, ám azt, azaz a valódi kapcsolatot túl kockázatosnak ítélő szemléletből következik. Egy hatalmas kutyáját sétáltató férfi egyszer – miután megjegyeztem, hogy bizonyára rengeteg pénzt költhet az állat etetésére – hosszan kifejtette, hogy ez valóban igaz ugyan, de annak a pénznek minden forintja jó helyre megy, szemben azokkal az összegekkel, amelyek korábban nőkkel való kapcsolatainak menedzselésére költött. Mivel míg azok a nők hűtlenek lettek hozzá, a kutyájában vakon megbízhat, és az hazudni sem tud neki. Így aztán ezen az „üzleten” ő csak nyerhet, míg a nőkben korábban mindig (és eszerint végérvényesen) csalódnia kellett. Nehéz megértenem, hogyan gondolkodhat valaki így az életéről és a szeretetről, hogyan cserélheti fel a valódi (és éppen mert valódi, aggodalmakkal, nézeteltérésekkel járó) kapcsolatokat állatok gondozására, de látva, hogy mekkora tömegek választják ezt a már első látásra is tévútnak tűnő megoldást az érzelmi ínségükre, el kell fogadnom, hogy a probléma valami mindannyiunkat érintő, a házasság és a család válságára figyelmeztető tünet. Ha a gengszterrapper macska történetével ennek az áldatlan helyzetnek a tarthatatlanságára akarták felhívni a figyelmet, akkor megkövetem az alkotókat a korábbi soraim miatt. De sajnos attól tartok, hogy a Cicaverzum a macskatartók körében lesz a legnépszerűbb, és még többeknek csinál majd kedvet a macskatartáshoz. Mi pedig egyre nagyobb energiát fogunk fektetni a macskanyelv egyre jobb elsajátításába, az emberi beszédet pedig lassanként idegennek, sőt idegesítőnek kezdjük majd érezni.
