Madách Imre zseniálisan megsejtette a jövőt. Fő műve, Az ember tragédiája százhatvan éve jelent meg, de aktuálisabb, mint valaha. Különösen a falanszterjelenetben érezhetjük „otthon” magunkat, ha világunkban szétnézünk. A Nap kihűlése helyett ugyan a globális felmelegedés veszélyeztet minket, de a végkifejlet ugyanaz: a nem is olyan távoli jövőben emberek milliárdjainak válhat élhetetlenné a lakóhelye. A klímaválság a tömeges fajkihalással együtt ökoszisztémánkat és azzal együtt a gazdasági-társadalmi berendezkedésünket is összeomlással fenyegeti.
„Az ősvilág kihalt állatjai
Valódi példányokban állnak itt,
Mind jól kitömve.”
Ma már a nagyobb testű vadállatok jó része szerepel a veszélyeztetett fajok listáján. Félő, hogy pár évtizeden belól egy részüket legfeljebb állatkertekben, múzeumokban és vadászati kiállításokon, kitömve láthatjuk viszont. Ami nem is csoda: noha az emberiség az összes élőlény tömegének csupán 0,01 százalékát adja, mára kiirtotta az emlőspopuláció 83 százalékát. Ráadásul a ma élő emlősök 36 százalékát mi, emberek, hatvan százalékát pedig a fogságunkban élő állatok – haszonállatok, házi kedvencek – teszik ki, mindössze négy százalék a vadon élő állat. De nemcsak a pandák, tigrisek és jegesmedvék vannak veszélyben, hanem a rovarok több mint negyven százaléka is a kihalás szélére került. A rovarok azonkívül, hogy más, magasabb rendű állatok – emlősök, madarak, hüllők, kétéltűek, halak – táplálékai, az élelmiszernövények 75 százalékának beporzói is. Nélkülük tehát nemcsak a természetes élővilág, hanem a mezőgazdaság sem létezhet.
Fajkihalások ugyan természetes úton is bekövetkeznek – ideális értéküket évi egy-öt közé teszik, míg ma a becslések szerint évente kétszáz-kétezer faj tűnik el végleg a Földről. A korszakot, amelyben élünk, a hatodik kihalási hullámként tartják számon a szakértők, viszont ez az első, amelyet egyetlen faj, az ember okoz.
„Él,
ami hasznos, és mit ekkorig
A tudomány pótolni nem tudott:
A disznó és a birka (…).”
Míg a vadállatok száma rohamosan csökken, az étkeztetésünk céljából tartott háziállatok meghódítják a Földet: az 1,5 milliárd szarvasmarha, a 23 milliárd csirke és a közel egymilliárd sertés össztömege meghaladja az összes vadon élő emlős, madár és az emberek össztömegét.
A haszonállatok számára kegyetlen körülményeket teremtő nagyüzemi állattartás azon túl, hogy megszegi az alapvető etikai normákat, egy sor környezeti problémát is okoz: nagy mennyiségben bocsát ki üvegházhatású gázokat, extrém mennyiségű vizet használ, túlzottan igénybe veszi a termőföldeket, és legelők vagy szántók létesítése céljából esőerdőket irtanak ki. És a sort még hosszan lehetne folytatni. Ráadásul a termőföldek 33 százalékán takarmánynövények nőnek ahelyett, hogy emberi fogyasztásra alkalmas növényeket termelnénk rajtuk.
„Ím,
ásványaink.
Nézzétek, millyen roppant széndarab:
Egész hegyek valának illy anyagból,
Az emberek már készen szedheték
Mit most a légből szűr a tudomány
Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt
Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,
Az alumínért nem kellett kutatni.”
Modern társadalmunk és gazdaságunk alapját a fosszilis tüzelőanyagok – a földgáz, a szén és az olaj – adják. Ezek nem megújuló energiaforrások, és miközben a készleteink folyamatosan kiürülnek és egyre nehezebben bányászhatók, a globális keresletük évről évre nő. Becslések szerint az olaj- és földgázkészletek még nagyjából ötven, a szénkészletek pedig száztíz–százhúsz évig tarthatnak még ki.
Az elektronikai, orvosi berendezések és a napelemek előállításához használt ritkaföldfém-ásványok: a tantál, az ezüst, a lítium, a gallium és az indium is kevesebb mint száz éven belül ki fognak fogyni. Ezeket szintén nem lehet újratermelni vagy pótolni, ám nélkülük nincsenek számítógépek, okostelefonok, elektromos autók és napelemek sem.
„Lássuk
tehát az ős növényzetet.
Im, itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól”
Nemcsak az állatfajok, hanem a növények is aggasztó mértékben tűnnek el: az elmúlt 250 évben közel hatszáz vadon élő növényfaj pusztult ki a bolygónkon. Ez nem tűnhet soknak a több mint nyolcvanezer kategorizált növényfajhoz képest, viszont ha azt nézzük, hogy már ezek harminc százaléka is a veszélyeztetett kategóriába esik, akkor van okunk az aggodalomra. A növényi diverzitás leromlása ugyanis az állatok sokféleségének csökkenéséhez vezet, ami tovább fokozza az ökoszisztéma sebezhetőségét.
Természetesen elsősorban az ember számára „nem hasznos” növényeket fenyegeti a kihalás. Az a néhány kiemelt faj, amiket hasznosnak tartunk, él és virul: a mezőgazdaságban a hozamok kilencven százalékát mindössze 12 haszonnövény adja, és ezen belül kimagasló a búza, a rizs és a kukorica aránya.
E százszerű tárgy, millyen cifra mind,
Mi gyermekes. A serlegen virág,
A széktámlán ábrándos arabeszk,
Emberkezek pazarlott műve mind.
S üdítőbb-é a víz azon pohárból,
Kényelmesb-é e széken az ülés?
Madách falanszterében szépségnek nincs helye, minden funkcionális és célszerű. Michelangelo arra van kárhoztatva, hogy napszámra széklábakat faragjon, kreativitása kibontakoztatására esélye sincs. Az elszürkülést és az eljellegtelenedést mi is napról napra érzékelhetjük: unalmas egyenlakóparkok, irodaházak, térkövezett parkok vesznek minket körül. A legújabb mesterségesintelligencia-kutatások szerint a színek fokozatosan eltűnőben vannak a világunkból. Egy tudóscsoport algoritmussal nyomon követte a színváltozásokat, több ezer tárgyat dokumentálva az 1800-as évektől napjainkig. Két évszázaddal ezelőtt még számos színárnyalatot használtunk, a fekete, fehér, szürke tónusok csak az összes tárgy körülbelül 15 százalékát tették ki. Ma viszont a tárgyaink – elektronikai eszközeink, bútoraink, ruhaneműink – hatvan százalékban feketék, fehérek vagy szürkék. Az újonnan gyártott autóknál pedig már hetvenszázalékos ez az arány.
Nem meglepő módon e tárgyak létrehozása nem is tesz minket boldoggá. Munkánkat, bár életünk jelentős részét kitölti, nem szeretjük. A Gallup felmérése szerint hatvan százalékunk egyáltalán nem kötődik a kenyérkereső tevékenységéhez, húsz százalékunk pedig egyenesen gyűlöli. Ez meglehetősen tragikus adat, főleg ha azt nézzük, hogy a munkánál csak az alvással töltünk el több időt.
„Ne szánjatok. – Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír.”
Ádám a falanszterjelenet végére teljesen kiábrándul a tudományból, amely üres, boldogtalan és szürke világot teremtett. Csak az újra felbukkanó Éva iránti szerelme hoz számára némi reményt. Az ezután következő űrszínben a menekülés lehetetlensége válik számára egyértelművé, míg az eszkimószínben már szörnyű disztópia szemtanúja: az ember elállatiasodott, a magasztos gondolatok odalettek. Végül a záró keretszínben rájön, hogy létének értelme nem más, mint az út, amit bejár; hogy szabadsága abban áll, hogy a neki tetsző eszmékért küzdhet.
Az ember tragédiájának üzenete ma is érvényes: soha nem szabad feladni, mindig tovább kell küzdeni, és bízni a szebb jövőben. Az életet kell választani még akkor is, ha kétségbeejtően kilátástalan a helyzet. Mint most is.
A cikkhez használt források itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatók.
Nyitókép: jelenet- és színpadkép Madách Imre Az ember tragédiája Falanszter (12.) színéhez. Fotó: OSZK Színháztörténeti Tár/Kossak József
