? Márciusban fontos Nabucco-előadásnak lehetett tanúja a római operaközönség. Az előadás már Itália egyesítésének 150. jubileumi rendezvénysorozatának részeként is kiemelt figyelmet kapott volna, de a világsajtót mégsem emiatt mozgatta meg. A bemutató napján jelentős pénzmegvonást jelentettek be a kultúra területéről, ez ellen tiltakozott előadás közben ? egy rövid beszédben ? az est karmestere, Riccardo Muti. Majd a közönséggel együtt énekelve ismételtette meg a híres Szabadságkórust. A példaértékű esettel a honi média is foglalkozott, egy apróságot azonban kifelejtett, Abigél szerepében ön lépett fel. Hogyan jutott ehhez a lehetőséghez?
? Eredetileg nem rám gondoltak, de a felkért művésznő a premier előtt egy héttel megbetegedett. Ekkor hívtak fel, hogy siessek át Rómába, mert Riccardo Muti szeretne meghallgatni. Előző este Macbeth-premiert énekeltem Modenában. A meghallgatás után a maestro annyit kérdezett: ?Hol volt maga eddig?? Az idő rövidsége miatt mindössze két színpadi próbát kaptam, és pár alkalmat, amikor Mutival dolgozhattam. Fantasztikus a felkészültsége, a keze pedig annyira beszédes, hogy vezénylési technikáját az olasz színházaknál példaként említik. A szeme állandóan rajtunk van, és mindent ki lehet belőle olvasni. Az ember érzi, hogy itt most valóban az fog megszólalni, ami a kottában le van írva. Nekem ez a szabadság. Rómában természetes, hogy a Nabucco revideált változatát játsszák, hiszen a maestro mindig ragaszkodik az eredeti kiadású kottákhoz. Így ?át kellett tanulnom? a szerep egyes részeit, mert eddig Abigélt csak a hagyományos változatban énekeltem. Amikor a premieren az utolsó jelenetemben két hangot kicsit tovább tartottam, mint megbeszéltük, azonnal rám villant a szeme. Nagyon haragszik a legkisebb botlásokért is, de aztán meghajláskor már boldogan öleltük meg egymást.
? Lett szakmai folytatása a római beugrásnak?
? Négy Nabucco volt márciusban, amit a televízió rögzített, és a legnagyobb videómegosztón is megtekinthető. Az előadások után felkértek, hogy a Római Opera nyári játszóhelyén, az ókori Caracalla termái színpadán énekeljek három Toscát júliusban, és tárgyalunk a további lehetőségekről is. Elképesztő, hogy kint mennyire fontosak a művészek, a Tosca előtt öt nagyinterjút kértek tőlem, közöttük egy tévéset. Olasz közönségnek énekelni egészen speciális dolog. Náluk az opera még a hétköznapi kultúra szerves része. A gyerekek is ismerik az áriákat, szinte ez az anyanyelvük. A Nabucco rendezőjével, Jean-Paul Scarpittával egyetlen próbám sem volt, csak a premier után tudtunk konzultálni, ugyanis kórházban feküdt, de valahogyan egyből ráéreztünk egymás rezgéseire. Az ember a pályája során megtanulja, hogy egy előadást úgy kell elképzelni, mint a rendező által megálmodott vonalat, amin mi apró pontok vagyunk. Ha egy pont nincs a helyén, a vonal is másfelé görbül. Jean-Paul olyan ember, aki meg akarja érteni a másikat, és maximálisan elfogadja a művészeket. A Nabucco után meghívott a Montpellier-i operába, amelynek ő az igazgatója. Augusztusban az általa színpadra állított Manon Lescaut-t énekelhettem. Kevés alkotóval találtam meg ennyire a közös hangot. Talán csak Yoshoi Oidával, aki a prágai Idomeneot rendezte. Korábban Angyal Máriával éreztem hasonlót, aki három éve Szegeden a Toscát állította színpadra. Sorsfordító volt az a pár előadás. Addig prűd, szűz leányzókat játszottam, és azt gondoltam, ez így is van rendjén. Aztán belecsöppentem a realitásba. Olyan dolgokat követelt tőlem, amilyet addig elképzelhetetlennek tartottam, például egy igazi csókot a partneremmel. Akkor éreztem meg a színpadi létezést, és szabadultam fel művészként. Ott tanultam önuralmat, amit minden alkalommal elő kell hívnom, hiszen nem nekünk kell meghatódnunk, hanem a közönségnek.
? Rengeteg szerepet tart a repertoárján. Nem sok ez egyszerre?
? Úgy érzem, ha az ember jó technikával énekel, akkor a legkülönbözőbb szerepek is elférhetnek a repertoárján. Idén énekeltem Fiordiligit a Cosi fan tuttéban, néhány nappal később pedig Aidát. Meglepő módon a Cosi volt a nehezebb a rengeteg énekelnivalóval és a sok rohangálással. Rá kellett jönnöm, hogy a zene nekem önkifejezési forma. Ma sem tudom, miért ültem le kétévesen az otthoni pianínónkhoz, de imádtam rajta pötyögni, megfogtak a belőle előtörő hangok. Később napi öt-hat órát is képes voltam játszani rajta. Ezek után felvettek a konziba, ahol ugyan zongorázgattam, de nem gyakoroltam. Eközben kezdtem el magamtól énekelni. Egyszer benyitott az egyik énektanárnő, aki döbbenten látta, hogy egy zongorista jobb adottságokkal bír, mint a növendékei. Átvett a tanszakára, de én maradtam a hangszeremnél, mert otthon azt tanultam, ha valamit elkezdek, az be kell fejeznem. Lediplomáztam és tanítottam. De hiányzott az éneklés, felkerestem Németh Juditot, akivel elkezdtünk dolgozni, majd a Zeneakadémia elvégzése után Tokody Ilona lett a mesterem.
? Itthon szépen indult a koloratúrszoprán karrierje. Miért tűnt el mégis a budapesti operaéletből?
? Pesten nem volt elég munkám és fejlődési lehetőségem. Amikor megkérdeztem, hogy mért csak két előadásra vagyok kitűzve, ráadásul olyan szerepekre, amelyek szerintem nem nekem valók, azt válaszolták: ?Sok van belőled, és te vagy a sor végén.? Ekkor láttam meg a színházi hirdetőtáblán egy felhívást a brnoi opera meghallgatásáról. Kimentem a férjemmel és megpróbáltam. Azonnal felvettek státuszba. Ez nagy előrelépést jelentett az itthoni bizonytalanság után. Pesten Konstanzát, Gara Máriát, Melindát és Gildát énekeltem. Kértem Petrovics tanár urat, adjon kis szerepeket is, hadd szokjam a színpadot. De ő azt válaszolta: ?Magát a kis szerep ledobja a színpadról.? Brnoban egészen más repertoár várt. Azonnal meg kellett tanulnom a Tannhäuser Vénuszát, mert két nappal később kezdődtek a próbák, majd indultunk Japánba. A cseh társulatnál töltött két és fél év alatt közel húsz szerepet kaptam. Valójában itt tanultam meg a szakmát, énekeltem először ? többek között ? Tatjánát, Aidát, Toscát, Cso-cso-szánt és Lady Macbethet, azokat a szerepeket, amikkel most járom a világot. Az első évadom szörnyű volt, nagyon hiányzott a családom. Ezt nem is tudom megszokni, bár Brno nagyon élhető város, ahol azóta barátokra is leltem.
? Mikor láthatjuk legközelebb itthon?
? Ironikus módon, amíg Brnóban mindent elkövetnek, hogy ott tartsanak, Prágában évek óta visszajáró vendég vagyok, és tavaly megkaptam a legrangosabb cseh színházi kitüntetést, a Thália-díjat Cso-cso-szán alakításomért. Amíg ügynökségem révén egyre rangosabb európai és amerikai színpadon lépek fel, addig Pestre évek óta nem hívnak. Nem panaszkodom, hálás lehetek a sorsomért. Jövőre Brnóban megtartom az eddigi szerepeimet, Prágában Parasztbecsület - Bajazzók premierem lesz, ahol egy estén játszom a két női főszerepet. Visszahívtak Montpellier-be, áriaestem lesz a Versailles-i Kastélyban, Lyonban David Pountney rendezésében szintén egy estén fogom énekelni A köpeny és az Angelica nővér főszerepét, Washingtonban és Philadelphiában ismét Abigél vár rám.
? Nem bánta meg, hogy hátrahagyta a kislány szerepeket?
? Azzal, hogy szerepkört cseréltem, jóval közelebb került a valós énem az általam megformálandó hősnőkhöz. A Tosca akkora ajándék volt nekem, hogy utána már minden csak ráadás. Most több szerepet is tanulok, a hangomat lelki-szellemi pótanyám és énekmesterem, Imre Gabriella tartja rendben, aki fantasztikusan ismeri minden lélegzetvételemet. Annyira fontos a mindennapi kontrollja, hogy az utóbbi időben a külföldi előadásaimra is elkísér. Azért vannak szerepálmaim, izgatna Lammermoori Lucia, Júlia Gounod operájából és Donizetti angol királynői. És jó lenne egyszer átélni Izolda és a Siegfried Brünnhildéjének szenvedélyeit is.
