Magaddá rendeződni – Farkas Wellmann Éva legutóbbi, sorban harmadik verseskötetének már önmagában a címe is sokat ígér. Egyszerre vet fel kérdést, magában foglal egyfajta felszólító jelleget, meghívást önnön magunk megismerésére, ugyanakkor implikálja a könyvben feldolgozott történések-folyamatok leíró beszédmódját is. Magaddá rendeződni – szól a költő az olvasóhoz, ám ugyanúgy önmagához is, amolyan kézen fogó, útmutató célzattal.
Ha végigkövetjük a 2020-ban megjelent kötet kritikai recepcióját, mindegyik bírálatban sorra előkerül két visszatérő elem. Az egyik, hogy Farkas Wellmann költői munkamódszeréről úgy tartják, azokat a verseket, amelyeket nem talál jónak, nemhogy nem jelenteti meg, de meg sem írja. Pontosabban, ahogyan a fülszövegben is áll: csak a jó verseit írja meg. Azon felül, hogy ennek a legendának a szerepeltetése a megelőlegezett csodálatot hivatott előcsalogatni a leendő olvasóból, egyszerre von magával valamiféle sajátos feszültséget, kételkedést: tényleg lehet így írni? Még a szóban forgó könyv kézbefogása előtt kaphatunk egy megközelítő választ, ha egy pillantást vetünk a poéta addigi két kötetének keltezésére – első Itten ma donna választ címmel jelent meg 2002-ben, a második pedig Az itt az ottal címmel 2011-ben. Előbbi kérdésünkre tehát a válasz, hogy ha lehet is ekkora mértékű szelekciós hajlammal írni, akkor egy évtizedben egyszer engedi meg a kötetmegjelenést ez a fajta szerzői tudatosság.
A másik jellemző elem, amit a kötethez kapcsolódó kritikákban olvashatunk – és ami szoros összefüggést mutat a fentiekkel –, az annak körüljárása, hogy mennyire merészek a versek hangvételükben és témaválasztásukban is. Ezzel az állítással éppenséggel elég nehéz vitatkozni akkor, amikor megtudjuk, hogy az öt ciklusból a második, Parancsolatok című végigveszi a Tízparancsolatot és zavarba ejtő szubjektivitással fordul az ősi morális szabálygyűjtemény felé. A fentiek alapján elég jól kirajzolható a költő életpályájának azon jellegzetessége, hogy
bár kevés kötetet jelentet meg, azokban viszont nem habozik kockázatot vállalni, sem a versek témájában sem formájukban.
Utóbbi tényezőről még nem esett szó, pedig ahhoz, hogy a kötet valóban izgalmas lett, felnőve a fenti méltató szófordulatokhoz, nagyban hozzátesz a poéta formahűsége – és persze az is, amikor ezt a formahűséget a tökéletes ponton elengedi. A kötet felütése Shakespeare-re rímelteti az első ciklust (Születések), melynek átütő szerelmi tematikájához több esetben is a szonettformát választotta, de a cikluszáró Megszületsz hektikusabbnak tűnő formájában is vannak leleményes rímek. Összességében az egész kötetre jellemző az erős pulzálás, a ritmikusság, ami néhol kifejezetten nagy lendületet vesz, például a Bánat utca népdaljellegű lüktetésében, de később előfordul az is, hogy meglepő tömörséggel sarkall minket egy pillanatnyi megállásra a költő. (Lásd: Cirkusz.) De ugyanígy nem válnak lomhává a szabadversei sem, a könyv középtáján a Tamási Áron elárvult stációi és az Emléksorolás ’89-ből nem zökkentenek ki a ritmusból. Ugyanakkor a költeményeket olvasva világos, hogy a szabálytalanság szükségszerű velejárója a visszaemlékező témáknak és sokkal koncentráltabbá teszi ez a szövegi vonás az olvasó számára a versjelentést.
De végeredményben teljesíti-e a Magaddá rendeződni a felé támasztott elvárásokat? A válasz egyértelműen igen, azonban hozzá kell tennünk, nem épp olyan módon, ahogyan elsőre sejtenénk. A versek bár egytől egyig szubjektív szempontból közelítenek témáikhoz, kifejezetten létfilozófiai vagy lélektani rezdülései csak elenyészően vannak. Így a kötet darabjai inkább az ember életében bekövetkező fontosabb, emlékezetesebb események felé fordulnak, és nem is leginkább az egyént, mint a társas kapcsolódás dinamikáit dolgozzák fel. Farkas Wellmann Éva végül azt írta meg harmadik verseskönyvében, hogyan tudunk magunkká rendeződni a sokaságban – a legendát pedig, hogy kizárólag a jó költeményeit írja meg, továbbra is fenntartja vele.
