Az írót, irodalomtörténészt életének és munkásságának lengyel vonatkozásairól Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész, címzetes egyetemi tanár kérdezte.
A beszélgetés kezdetén Spiró György felidézte, hogyan került kapcsolatba a lengyel nyelvvel és kultúrával. Mint elmonda, gyermekként nehezen ment neki a nyelvtanulás – szülei német nyelvtanfolyamra járatták –, ezért sokáig azt gondolta, sosem fog tudni megtanulni egy idegen nyelven sem. Ám amikor édesapját a Csepel gyárból Belgrádba helyezték, hogy gazdasági együttműködéseket hozzon tető alá, viszonylag rövid idő alatt sikerült megtanulnia szerbül. Mivel magyar–orosz szakra vették fel egyetemre, fél év alatt megtanult oroszul is, emellé felvette a szerbhorvát szakot. „Nagyon nagy élmény volt nekem a jugoszláv irodalom. Az volt az első, amit idegen nyelven olvastam. Kinyílt nekem a világ” – mesélte.
Ez idő alatt az Eötvös Kollégiumban lakott – Kiss Gy. Csabával is ott ismerkedett össze –, és elkezdett a Lengyel Intézetbe járni a legendás Varsányi Istvánhoz lengyel nyelvórára, hogy még egy szláv nyelvet elsajátítson. Egyetem után évekig a Corvina Kiadó kelet-európai szerkesztőjeként dolgozott. Onnan küldték ki 1972 februárjában Krakkóba, amely aztán élete egyik legemlékezetesebb utazása lett.
Wacław Felczak professzor, akit akkor ismert meg, egy a Stary Teatrba szóló színházjeggyel lepte meg. „Egy fantasztikus előadást láttam, amely aztán évtizedekre meghatározta, hogy mivel fogok foglalkozni. Ez Andrej Wajda rendezésében Stanisław Wyspiański Novemberi éj című darabja volt. Ez volt életem egyik legnagyobb színházi élménye.”
Ezt követően szó esett még irodalmi tradícióról és műfordításról, Spirónak a 19. lengyel világban gyökerező két regényéről, a Ikszekről és a Messiásokról, Bogusławskiról és Major Tamásról, valamint a lengyel nemzeti színházról is.
Arra a kérdésre, hogy említett regényei mellett több műfordítása révén a lengyel történelem és irodalom mélyrétegeit mutatja be, Spiró elmondta: „Mindig úgy tekintettem, hogy magyar írónak lenni azt jelenti: bármit megírhatok, mert az egész világ az enyém. Nem azért fordítottam lengyeleket, oroszokat vagy délszlávokat, mert úgy gondoltam, hogy ez a népek közötti együttműködést segíti. Elég hamar beláttam, hogy ez nem úgy megy. Hanem, mert úgy gondoltam, ezekkel a világokkal a magyar irodalmat gazdagítom, gyarapítom. Ha úgy tetszik, volt egy magyar nacionalista szempontom. Hát legyen meg nekünk is, ami nekik megvan.”
Az Ikszek hazai fogadtatásával kapcsolatban az író emlékeztetett: a siker egyrészt véletlen volt, és annak köszönhető, hogy „Jaruzelski nagyon jókor csinált puccsot.” Ha három évvel korábban, vagy éppenséggel ma jelenne meg, közel sem érdekelne annyi embert. A pozitív fogadtatás ugyanakkor annak is tulajdonítható, hogy a Kádár-kor volt leképezve benne anélkül, hogy meg kellett volna erőszakolnia a történelmet, mert az 1805 utáni Európa nagyon emlékeztetett arra a korra, amelyben a regény született.
„A kritikára nem panaszkodhatom, mert volt a Kádár-kor vége felé egy egyöntetű bizalom abban, hogy ennek valamikor vége lesz – nem a mi életünkben, de vége lesz –, és mindenki, aki kritikusan viszonyult hozzá, mindegy, hogy politikailag milyen oldalról, az a mi emberünk volt. Ebben egyöntetű volt a vélemény. Ha csúnyán beszéltek benne, nem kifogásolta a kritika, ha úgy érezte, hogy a rendszer ellen irányult” – mondta.
„Én nem voltam rendszerellenes politikailag soha. Én kulturálisan mindig rendszerellenes vagyok, nem tehetek róla. Ez valószínűleg együtt jár a foglalkozásommal. Én a Kádár-korszakban sem tudtam volna mást vagy jobbat javasolni politikailag, mert meghatározottnak láttam a helyzetünket. Akik gondoltak erről valamit, azok proponáltak mást. Egy csomó barátom volt közöttük. Én egy kicsit szkeptikusabb voltam ezzel a dologgal kapcsolatban, és azóta is szkeptikus vagyok. Szembenállok sok mindennel, de nem poltikailag, hanem kulturálisan és emberileg. Ez műfaji kérdés.”
A teljes beszélgetés meghallgatható itt:
Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt
