Claude Joséphine Rose Cardinale néven 1938-ban Tuniszban született, szicíliai emigráns szülők legkisebb gyermekeként, anyanyelve a francia, a tunéziai arab és az olasz szicíliai nyelvjárása. Jóllehet az olasz irodalmi nyelvet csak felnőttként, filmes pályafutása kezdetén sajátította el, és már hosszabb ideje Párizsban él, a színésznő magát mindig is olasznak nevezte.
Szülei úgy gondolták, hogy lányukat tanári pályára küldik, de Claudia inkább a színpadra vágyott.
Tizennyolc éves korában megnyerte a tunéziai olasz filmhét alkalmából rendezett „legszebb tuniszi olasz lány” szépségversenyt. Jutalomként a velencei filmfesztiválra utazhatott, ahol több producer is felfigyelt rá és az olasz film fővárosába, a Cinecittába csábították. A rendkívül fotogén lány szerződésében azonban kemény feltételek szerepeltek: nem vágathatta le derékig érő haját, nem hízhatott, nem mehetett férjhez és nem szülhetett gyereket – a kontraktus miatt tizenkilenc évesen, házasságon kívül született fiáról azt kellett állítania, hogy a testvére.
Első rajongója és felfedezője, Franco Cristaldi producer minden filmjében szerepeltette, néhány év múlva feleségül is vette.
Cardinale a statisztaszerepek után komolyabb felkéréseket is kapott, de ekkoriban még nem beszélhetett a saját hangján: akcentusa és megjelenésével éles ellentétben álló mély hangja miatt sokáig szinkronizálták. Rövidesen olyan rendezőkkel dolgozott, mint Mauro Bolognini (A szép Antonio, 1960), Luchino Visconti Rocco és fivérei, majd A párduc című alkotásában is fontos szerepet bízott rá, 1962-ben a Magyarországon is hatalmas sikert arató Cartouche című kalandfilmben szerepelt.
A tuniszi olasz lány világszerte ismert sztár lett, már a rendezők tartották megtiszteltetésnek, ha szerződtethették.
Kedvenc direktora Fellini volt, akiről annak halála után is rajongva nyilatkozott. Ők ketten remekül kijöttek egymással, olyannyira, hogy Fellini volt az első, aki a Nyolc és fél című alkotásban nem szinkronizáltatta a hangját. Cardinalénak ez a film lett az útlevele Hollywoodba, ekkor már olyan dívákkal emlegették egy lapon, mint Brigitte Bardot vagy Sophia Loren, egy ideig Amerika és az öreg kontinens között ingázva élt.
A pályája csúcsán már csak C. C.-ként emlegetett színésznőt a legtöbben minden bizonnyal Sergio Leone 1968-as klasszikus spagetti-westernjében, a Volt egyszer egy vadnyugatban látták, ahol egy volt prostituáltat alakított. A Szovjetunióban is forgatott: 1970-ben Mihail Kalatozov rendezésében A jégsziget foglyai című kalandfilm főszerepét játszotta.
A hetvenes évek közepén elvált felfedezőjétől, Cristalditól, és rövidesen Pasquale Squitieri filmrendező lett a társa, akivel négy évtizeden át, a férfi 2017-ben bekövetkezett haláláig élt harmonikus kapcsolatban, 1979-ben lányuk született. Squitierivel forgatott két közös filmjük – Corleone, Vasprefektus – sikere után a színésznő karrierje megbicsaklott, mert az 1984-es, Mussolini szeretőjéről, a vele együtt kivégzett Claretta Petacciról forgatott Claretta óriási politikai botrányt kavart.
Cardinale az ezt követő időszakban jobbára francia vígjátékokban és olasz tévéfilmekben szerepelt. Az új évezred elején a színpadon is kipróbálta magát, előbb Párizsban lépett a világot jelentő deszkákra, majd Olaszországban is tett egy színházi turnét, Luigi Pirandello egyik darabjával. 2010-ben a Signora Enrica című filmben egy idős olasz nőt alakított, aki egy török cserediákot fogad be, 2012-ben Jeanne Moreau partnere volt a Gebo és az árnyék című, a kritika által rendkívül kedvezően fogadott filmdrámában. 2014-ben az Emma Thompson által rendezett Effie Gray című történelmi drámában, a következő évben a habkönnyű amerikai Minden út Rómába vezet című romantikus komédiában vállalt szerepet.
Cardinale egyszer azt mondta: számára mindig fontos volt, hogy titokzatosnak tartsák, sem belső énjét, sem testét nem fedte fel a vásznon.
És valóban, hiába számított szexszimbólumnak, egyik filmjében sem lehetett ruha nélkül vagy ágyjelenetekben látni. Ám az is igaz, hogy a hatvanas évek közepén nagy vihart kavart, amikor forrónadrágban jelent meg a pápai audiencián.
Pályafutása során számos díjjal jutalmazták, az egyik legrangosabb a 2002-es Berlinale Arany Medve életműdíja. Magyarországon is többször járt, 2015-ben a 12. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál életműdíját vette át, 2018-ban részt vett a 2. Budapesti Klasszikus Film Maratonon, a következő évben az Erzsébetvárosi Filmnapon találkozhattak vele a magyar rajongók.
A filmcsillag számos jótékonysági akcióban vesz részt, kiáll a nők jogaiért, az UNESCO női jogi jószolgálati nagykövete is volt. 2008-ban a francia Becsületrend lovagja lett, bár ezt beárnyékolta a pletyka, mely szerint viszonya volt a díjat odaítélő Jacques Chirac francia államfővel. Ő ezt határozottan cáfolta, szavai szerint csak Chirac választási kampányát segítette, a róluk megjelent intim fotók hamisítványok és hozzátette: Chiracnak is nemet mondott, akárcsak Alain Delonnak, Marcello Mastroianninak és Marlon Brandónak.
Az idős filmdíva manapság is dolgozik.
Legutóbb a 2020-as Gazfickók városa és a Bulle című sorozatokban tűnt fel, tavaly Ridha Behi The Island of Forgiveness című drámájában vállalt mellékszerepet. Önéletrajzát 1995-ben Moi Claudia, Toi Claudia címmel adta ki.
Nyitókép: Claudia Cardinale az 1963-as cannes-i fesztiválon. Fotó: Daniel Fallot / Ina / AFP
