Nemrég jött ki a videokliped a Végtelen című dalodhoz, amit magyarul és franciául is felvettetek, ráadásul egy snittben, vágás nélkül. Hányszor futottatok neki?
Nem számoltuk, de egész nap gyakoroltunk és forgattunk. Én egyébként még mindig látom benne a hibákat: lehettem volna helyenként lazább, természetesebb, de ehhez nagyon koncentráltnak lenni. Ha viszont reggeltől estig ezt csinálod, el is fáradsz. De remélhetőleg ebből a nézők nem érzékelnek semmit.
A francia verzióban, amit a nagyközönség még nem láthatott, szerintem kicsit finomabb az arcjátékom, több benne a lágyság. De ez egy ilyen műfaj, minden forgatásból tanul az ember. Igazából ez volt a negyedik klipem, szóval nem vagyok olyan rutinos e téren, hiába van egy olyan emblematikus videóm, mint a Parfümé. Az biztos, hogy már sokkal oldottabb vagyok kamera előtt, mint például a Camouflage idején, akkor sokkal jobban izgultam. Ezt a mostani forgatást viszont imádtam.
Először dolgoztál női rendezővel, Szilágyi Fanni ráadásul a gimnáziumi osztálytársad is volt. Sőt, a müpás koncertedre is egy volt iskolatársadat, Molnár Áron noÁrt kérted fel vendégnek. Ennyire fontos számodra, hogy olyanokkal dolgozz, akikkel összeköt a közös múlt?
Valahol igen. Az az igazság, hogy ennyire sok időt azóta sem töltöttem senkivel, nekem a gimnázium nagyon meghatározó volt, mind a személyiségfejlődésem, mind a jövőm szempontjából. A gimiben ismertem meg a férjemet is, akivel a mai napig együtt vagyok, és a legmasszívabb baráti köröm még mindig a gimnáziumi időkből jön. Különösen jó eresztés volt az a pár évfolyam. A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozata már akkor is egy szabadszellemű, művészi beállítottságú iskola volt: bementünk reggel nyolcra, és este nyolckor értünk haza. Sok időt töltöttünk együtt. Egyébként az új videoklipben felbukkanó férfiak fele is szintén volt gimis osztálytársam. Annyira ismerjük egymást, hogy ez a mai napig működik, és annak ellenére, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban, bármikor számíthatunk egymásra.
Molnár Áron noÁr két dalodhoz is írt rapbetétet a Hey, June!-os koncertre, ami elég nagy műfaji kontraszt a tőled megszokott finom, éteri hangzáshoz képest. Miért éppen rá esett a választásod ? azon túl, hogy a volt iskolatársad ?, és hogyan működnek így a számok?
A gimis múlton túl is figyelemmel kísértem Áront, bírom, hogy vagány, bevállalós, és rengeteg közös pont van a művészetünkben. Ő is elgondolkodtat, és érzékeny a társadalmi kérdésekre, ami rám is jellemző. Emellett nagyon igényes a dalszövegeire, a vizuáljaira, amivel én is így vagyok, és piszkosul jó szövegeket írt két dalomhoz, úgy, hogy közben egyáltalán nem veszítenek semmit az éteriségükből, hanem trendibbek lettek. A koncerten egy fix, de variálható, organikus díszlet volt a színpadon, ami tökéletesen kiegészíti a zenémet. Csodálatos érzés, hogy egy ilyen fantasztikus lehetőségekkel teli térben zenélhettünk.
Közel 7 éve, 2012-ben még a Csemer Boglárka Quartettel léptél fel a Müpában a Jazz Showcase-en, most viszont már egészen más minőségben, az épület Fesztivál Színházában adtál koncertet. Mi változott benned azóta, milyen volt az akkori Boggie, és milyen a mostani?
A legfontosabb talán az, hogy most már nem vagyok kislány. Azóta édesanya lettem, 2017-ben eljöttem a kiadómtól és a menedzsmentemtől, független művész lettem, felnőtt döntéseket hozok. Ez a hét év rengeteg munkát, érzelmi és pszichés érést, rutint hozott. Akkor még a szárnyaimat próbálgattam, halálra izgultam magam, és teljesen ki voltam akadva, ha valamit elrontottam. Nagyon kritikus voltam magammal, visszanézni sem szerettem a felvételeimet, mindig csak a hibákat hallottam: az önismeret és önelfogadás terén még gyerekcipőben jártam. Ezekre viszont óriási szükség van egy előadó életében, fontos, hogy tudd szeretni a hibáidat is. Ha eljutsz arra a szintre, hogy szereted magad, onnantól kezdve már szinte nem is fogsz hibázni.
2012-ben még kis zöldfülű voltam, mostanra pedig, azt hiszem, kimondhatom, profi énekesnő lettem. De ehhez rengeteget kellett koncerteznem ? szerintem ott lehet a legtöbbet tanulni. És itt most nem a tévés szereplésekre gondolok, hanem arra, amikor 60-90 percet kell elvinned a hátadon. Hálás vagyok, hogy ilyen régóta a pályán lehetek, és van egy szuper közönségem, akikre számíthatok. Boldog vagyok, hogy újra felléphettem a Müpában.
A Jazzy Rádió 2011-es dalversenye is nagyon megmaradt nekem a Müpa kapcsán: éppen ott, a Fesztivál Színház színpadán kaptam életem első díját, egy különdíjat a Japánkert című dalomért ? az, hogy most ide térhettem vissza, már-már szimbolikus. Emlékszem, akkor éppen el voltam bizonytalanodva, hogy van-e egyáltalán keresnivalóm a szakmában, de ez megerősített, hogy jó úton járok.
A sok fellépés közepette szoktál azért zenét hallgatni vagy koncertre járni?
Zenét szoktam hallgatni, már csak szakmai ártalom szintjén is érdekel, hogy mi zajlik a világban, milyen stílusok, műfajok lesznek divatosak, és sok énekes-dalszerzőt követek. Nagyon szeretem például a Her nevű énekesnőt, aki szuper dalokat ír és zseniális élőben. A francia piacot is követem, ahol kiemelten fontos a karakter és a kisugárzás. Koncertekre ritkábban jutok el. Sok zenész szokta mondani, hogy annyit éjszakázik alapból a saját koncertjein, hogy ilyen célra már nehezen szorít be még egy estét. Őszintén szólva többet járok színházba, de sokszor mondom magamnak, hogy ezen változtatni kellene. Egy kisgyerekkel azért persze már más, örülök, hogy végre otthon vagyok: szeretem az esti rutinjainkat Lenkével. Lenyugszunk, fürdünk, még egy mese, még egy összebújás?
A kislányod érkezése hogyan változtatta meg a zenédet?
Nagyon. Szerintem azóta sokkal jobban énekelek, és eltűntek belőlem a megfelelési kényszerek. Ahogy sok más édesanya is mondja: egyszerűen nem marad időd a sallangokra. Emlékszem, régebben mennyit tudtam lamentálni bizonyos dolgokon, most meg egyszerűen nincs erre időm. Amikor nem dolgozom, akkor minél többet próbálok Lenkével lenni, és vele együtt megélni az életet, száz százalékosan.
A teljes interjú a Müpa blogján olvasható.
