Három éve bejelentette, hogy visszavonul a pódiumtól, most mégis a Zeneakadémián lépett fel Maria João Pires. Talán utoljára? Ezt persze nem tudhatjuk, de úgy tapsoltunk neki, mintha igen.
A portugál zongoraművésznő, akit az egyik leghitelesebb Mozart-előadónak mondanak, természetesen a salzburgi zeneszerző egyik zongoraversenyét hozta december 10-én Budapestre. Mit jelent az, hogy hiteles? Bizonyára nem azt, hogy Pires olyan, mint Mozart. Hiszen pont az ellenkezője az extrovertált, örökké izgő-mozgó zseninek, aki mániákus pillanataiban szertelen tréfákkal szórakoztatta a környezetét.
Pires befelé fordul akkor is, ha ezres közönség figyeli.
Három éve jelentette be, hogy visszavonul a pódiumtól, azt mondta, természetellenes, hogy a zenét feltesszük a színpadra. Szerinte nem ott van a helye: „Nem hiszem, hogy a zenét azért írták, hogy mások előtt adják elő. A zene a lelkünk része” – vélekedett egy interjúban akkor. Elmondta, hogy amúgy sem volt soha igazán jó viszonya a nagy fekete hangszerhez. A kezei is túl kicsik a zongorához, és szeretne egyedül maradni vele, hátha megkedvelik egymást. Mindezt hetven, színpadon töltött év után!
Pires most mégis itt van, a nyugdíjazásból szünet lett, abból is csak egy év. A Verbier Fesztivál Kamarazenekarát az a Takács-Nagy Gábor igazgatja, aki két éve ugyanitt Martha Argerich zongorája mellett vezényelt. A d-moll zongoraverseny (K. 466) ütemei megszelídülnek Pires kezei alatt, úgy játszik, mintha nem is zongorázna, hanem egy aprólékosan kidolgozott gyémántot forgatna az ujjai között. Az arca, amely idős korára sem veszített semmit a szépségéből, csupa nyugalom, csakúgy, mint játéka, amely éppoly makulátlan, mint az etalonként számon tartott felvételein. Azt hiszem, erre a tiszta, áttetsző szövetből szőtt zenére szokták mondani, hogy hiteles. Pedig ilyenkor az is kiderül, hogy ez a szó nem jelent semmit.
Pires a maga képére formálja Mozartot, ahogy egy jó előadó mindig magáévá teszi, amit játszik.
Az első tétel virtuóz, kromatikus futamai közepette Mozart, aki gyakran volt szólista saját műveiben, bizonyára élvezte, hogy hatásos show-t csinál, Pires ujjai nyomán ellenben ezekből a mutatványokból kecses ornamentum válik. Mozart talán különösen borongós koncertnek képzelte ezt a d-mollt, utolsó előtti zongoraversenyét a sorban (K. 466) – hiszen a Don Giovanni és a Requiem diabolikus és metafizikai mélységei mind a d-moll színeiben bomlanak ki. Pires előadásában a zene elválik a földtől, platóni ideává szublimálódik. Úgy figyelem a játékát, felfelé nyújtózkodva a középerkély második sorában, mintha bolygók szabályos mozgását követném a szememmel. Ez a hiteles Mozart? Nem, ez Pires Mozartja, attól érvényes, mert az övé.
A Zeneakadémia közönsége szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a szólistát, aki aztán Beethoven Pathétique szonátájának lassú tételével búcsúzott.
A Verbier Kamarazenekara még a zongoraverseny előtt Mozart Haffner-szimfóniájával nyitotta, majd a szünet után Beethoven II. szimfóniájával kerekítette le az estet. Róluk is illik szólnom: a svájci komolyzenei fesztivál válogatott muzsikusairól van szó, akikről Takács-Nagy Gábor büszkén újságolta, hogy tizenhat nemzetiség képviseli magát köztük – ő magyarként a tizenhetedik.
A Mozart-szimfóniát mézeshetei idején komponálta a szerző, amikor házassága útján végre szabadságot nyert apjától. Beethoven szimfóniájából szintén derű és optimizmus sugárzik, még ha az ő szerelme nem is teljesült be végül. 1802-ben, már az elkerülhetetlen siketség tudatában, de egy láthatatlan reményszálat megragadva írta a művet.
Takács-Nagy Gábor az utolsó hangig tanulmányozta mindkét partitúrát, hogy minden egyes kis motívum és dallam a helyére kerüljön.
Olyan részleteket fedez fel ilyenkor az ember, amelyeket hanyagabb előadásban nem. De nem a művek részletes ismerete tette emlékezetessé a koncertet – az csak a vájt füleknek fontos –, hanem a muzsikálás energiája, ami mindenkire átragad. Az olyan momentumok, mint a Beethoven-szimfónia első tételének utolsó fortissimója, amikor az együttes tagjai szinte kiugrottak a székből, úgy rugaszkodtak neki az akkordoknak. Ilyenkor érzem azt, hogy érdemes ezeket a kétszáz éves darabokat ma is csiszolgatni, polírozni. Akkor is, ha ez a múlt zenéje, akkor is, ha más világ él bennük, mint ez a mostani miénk.
Ráadásként az ifjabbik Johann Strauss Éljen a magyar polkájával és Brahms I. magyar táncával kedveskedtek – a záróhangra a tizenhét náció együtt kiáltotta, hogy: Éljen. Könnyed befejezés egy mélyreható koncerthez.
Nyitókép: Maria João Pires. Forrás: a zongoraművész Facebook-oldala
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
