Martin Parr fotói rengeteg mindent elárulnak egy adott korszakról és az abban élő emberek szokásairól. Bár látszólag ezek a felvételek elkapott pillanatokat, véletlenszerű és esetleges momentumokat rögzítenek, mégis nagyon beszédesek. Látszik rajtuk a fogyasztói társadalom viszonyulása a szabadidő fogalmához, valamint az is, hogy az emberek egymáshoz való kapcsolata hogyan változik meg a globalizáció hatására.
Martin Parr fotói társadalomkritikus hangon szólnak a befogadóhoz.
Ezek a kompozíciók ugyanis az utazás fogalmának a kiüresedéséről, a minőségi időtöltés eltűnéséről szólnak. A fotókon szereplő emberek számára a feltöltődés a semmittevéssel egyenlő, a képek többségén kiüresedett tekintetű, érdektelen és unott arcú embereket látunk, akik olykor nem is tudják, hogy mit lehet kezdeni a rájuk szakadt üres idővel. Vegetálnak, tengődnek, bambulnak, arcukra pedig kiül az egykedvűség. Mintha nem is az örömért, az élvezetért lennének a napsütötte tengerparton, hanem megszokásból vagy társadalmi elvárásból.
Martin Parr fotói a tömegemberré válás jelenségét is érzékletesen örökítik meg.
A strand az a hely, ahol az intimitás üres fogalommá válik, a meztelen test kikerül a nyilvánosság szférájába. A tengerparton lenni így egyszerre nagyon védtelen, mégis felemelő állapot, hiszen itt nem igazán tudjuk és nem is kell elrejteni a testünket. Néhány fotón ezek a mezítelen testek egymáshoz is érnek, azonban ezekben az összekapcsolódásokban nincsen semmiféle szexuális felhang, az érintésből is kiveszik az intimitás. A felvételeken az emberek egyetlen nagy masszává, egy tömeggé olvadnak össze: a mezítelenséggel megszűnik az egyediségük is.
Gyorsan feltűnik, hogy ezeken a fotókon nincsen felhőtlen nevetés, önfeledt kacagás, a mosolyok is csak a telefon kamerájának szólnak. Martin Parr néhány képén ugyanis megörökítette azokat az embereket is, akik egymást fotózzák a tengerparti tájban. Pózaik sematikusak, a fotós a gesztus felszínességére irányítja a figyelmet. Hogy tulajdonképpen már nem maga az élmény átélése, csak annak megörökítése (és esetleges megosztása) a fontos. A tengerpartra a fiatalok már nem azért járnak, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy a közösségi média felületeire posztolhassanak.
Martin Parr képeinek erejét nemcsak a kritikus hangvétel adja, hanem az, hogy azt képes humorral oldani.
Ott van például az a fotó, amelyen egy idősebb nőt látunk, amint átlátszó esőruházatban sétál a napfényes parton. Egyáltalán nem világos, hogy milyen szándéka volt a nőnek ezzel az öltözékkel, de nemcsak ez teszi abszurddá a jelenetet, hanem maga a látvány is, hiszen e ruha kapucnija úgy hat, mintha a hölgy zacskót húzott volna a fejére. Vagy ott van az a napozó asszony, aki napszemüveg helyett egy furcsa műanyag eszközzel takarja el a szemét, hogy megvédje azt a nap káros sugaraitól. Nevetnünk kell a kép láttán, de nemcsak azért, mert rendkívül viccesen néz ki ebben a szerkezetben ez a nő, hanem azért is, mert tudjuk, hogy miután megfogta a nap az arcát, két tojás alakú fehér folt fog éktelenkedni a szeme körül.
Egy másik kompozíción egy férfifeneket látunk, amint amerikai zászlós fürdőnadrágba rejtve halad a parton. A fotó abszurditását az adja, hogy a nemzeti identitást jelképező motívumrendszert a fenekén hordja az ember. Így habár az alany azt hiszi, hogy ezzel a nemzeti büszkeségét hirdeti, valójában mégis vicc tárgyává teszi ezt a szimbólumot.
Szellemes az a kép is, amelynek előterében két strandoló ember beszélget, míg a háttérben egy házasodó pár fotózása zajlik. A kép humorát az adja, ahogy Martin Parr összemos két egészen eltérő világot. Míg az egyik a lazulásról szól, addig a másik az emberi élet egyik legkomolyabb eseményeihez tartozik.
Martin Parr fotói – bár gyakran humorosak – ráébresztenek a fogyasztói társadalom furcsaságaira.
Az utazás fogalmának kiüresedését, a szabadidő eltöltésének sztenderdizálódását, valamint az alapvető értékek eltűnését hangsúlyozzák. A környezet gyakran lepusztult, az emberek pedig tétován merengenek ebben a világban. Kiül az arcukra az idétlenség, és ami még nagyon szembetűnő, az a fókusz teljes hiánya. Nemcsak a másikra való figyelem tűnik el belőlük teljesen, hanem tulajdonképpen teljesen kizárják az őket körülvevő környezeti ingereket is. Nem veszik észre a tenger fodrozódásának szépségét, a vattacukorszerűen gomolygó felhőket, a napsütés szikrázását. Csak önmagukkal vannak elfoglalva, érdektelenek másokkal és a külvilág zajaival szemben.
A kiállításon Martin Parr négy évtizedes pályájának különböző időszakaiba pillanthatunk be a The Last Resort (1986) című sorozattól kezdve, amelyet a Liverpool melletti New Brighton tengerparján készített, s amely nemzetközi karrierjének kezdete, egészen a nyugat-ausztráliai kikötővárosokat dokumentáló No Worries (2012) sorozatig. Az idő előrehaladtával még jobban kiütköznek a fogyasztói társadalom furcsaságai, a globalizáció okozta értékvesztés. Ahogy a kiállítás ismertetőjében is olvassuk: a Strand az egész világ felfogható egy szelíd gulliveri figyelmeztetésnek. A fotók nem csupán informálnak, mosolyra fakasztanak vagy meghökkentenek, hanem ráirányítják figyelmünket a világban zajló változásokra, például a pihenéssel kapcsolatos elképzeléseinkre vagy a tömegturizmus ellentmondásaira.
Martin Parr Strand az egész világ kiállítása a Műcsarnokban június 26-ig látogatható.
Nyitókép: Magnum Photos/Martin Parr
