A férfiak másképp viselkednek, mint várjuk tőlük

Filmjeiben többnyire tehetősebb társadalmi réteget ábrázol, annak tagjait kritizálja. Ha nekik is tetszik a filmje, akkor gyanús, hogy nem értik?

Érdekes kérdés. Azt a társadalmi réteget kritizálom, amellyel kapcsolatban állok. Középosztálybeli családból származom, a szüleim tanárok voltak. Édesanyám lelkes szocialista; azon kevesek egyike, akik ma is kommunistának nevezik magukat. A filmjeimben nem igazán szeretnék más társadalmi csoportokat kritizálni, mint azt, amelyben felnőttem.

Az érdekel, hogyan tudok a társadalom velejéhez eljutni. A viselkedésünket nagyban meghatározza társadalmi szerepünk és anyagi lehetőségeink. Nem egyénekre szeretnék mutogatni. A viselkedésünk bizonyos mértékig a társadalomban betöltött pozíciónkból is fakad, de végső soron nem ez számít. Az első filmjeim hősei középosztálybeli környezetben élők voltak, aztán a valamivel tehetősebbek felé fordultam. A következő filmemben szeretnék visszatérni a középosztályhoz.

A kérdés második felével kapcsolatban úgy gondolom, hogy túlságosan elszeparáljuk magunkat az elittől, és főként kritikával illetjük. A kulturális szférának azonban az egész társadalommal kezdenie kell valamit, legyen szó gazdagokról vagy szegényekről. A gazdagok is érintettek a társadalmi kérdésekben, ők is tesznek a problémák megoldásáért, az egyenlőbb társadalomért. Nincs velük semmi baj. Sokszor mint a társadalmi problémák okozóira mutatunk rájuk, de mit várunk? Hogy eladományozzák az összes pénzüket? Ez rendszerszintű probléma, amelynek ügyében nem mutogathatunk egyénekre. Érdekes belegondolni, kit hívunk gazdagnak. Egyszer megkérdeztem az édesanyámat, aki nyugdíjasként él a svájci házában, hogy gazdagnak érzi-e magát. És azt felelte, hogy nem, pedig benne van a föld lakóinak leggazdagabb tíz százalékában.

A Lavinát tíz éve mutatták be. Milyen helyet foglal el az életében?

A Lavina előtt forgattam a Play-t, ami európai művészfilmhez illően lassú alkotás volt Göteborg problémáiról, ahol élek. Akkoriban kezdett kialakulni az európai film zsánere. Az foglalkoztatott, vajon ha bármit nézhetnék egy hosszú repülőúton, megnézném-e a saját filmemet. Egy barátom egyszer a Torontói Filmfesztiválról a Velencei Filmfesztiválra repült a filmipar megbecsült alakjai társaságában. A válluk fölött leste, hogy mi megy a kis képernyőjükön, és Adam Sandler-filmek mentek. Semmi baj sincs Adam Sandlerrel, de az eset azt bizonyította, hogy még ők sem nézik a saját vagy egymás filmjeit.

Az európai mozi ugyan képes fenntartani magát, a finanszírozás megoldott a tagállamok között, de emiatt el is szigetelődik. A pénzügyileg stabil filmiparnak nincs szüksége arra, hogy az amerikai mozihoz hasonlóan közönséget toborozzon. Nincs rászorulva a közönségre a befizetendő számlák, a gyerek iskoláztatása vagy bármi egyéb miatt. Szembe kell néznünk az európai mozi hátrányaival is. Ha visszagondolok a hetvenes évekre, Buñuelre vagy Lina Wertmüllerre, azt látom, hogy az alkotók azt helyezték előtérbe, ami őket érdekelte, mertek kérdéseket feltenni.

Innen jött az ötlet, hogy síparadicsomban forgassak. Volt sífilmes múltam, így az természetes közegnek számított számomra. Olyan helyszínt akartam választani, amelyet egzisztenciálisan érdekesnek tartok. És jött az ötlet a lavinával és a családját hátrahagyó apával. Úgy éreztem, megtaláltam, hogy miről szeretnék beszélni. Olyan, nagy európai rendezők példája lebegett előttem, mint Michael Hanekéé és a Dardenne testvéreké. Az amerikai és az európai filmnek egyaránt a legjobb elemeit szerettem volna felhasználni, ennek köszönhetően amerikai színészekkel is dolgozhattam. Habár továbbra is európai rendezőnek tartom magam, és itt szeretném készíteni a filmjeimet, a Lavina óriási lépés volt számomra a rendezői szabadság felé.

A Lavina nagyon európai film, amely még az ógörög tragédiák ízét is hordozza. A fő üzenete számomra az, hogy senki nem lehet hős, nem mi döntünk a sorsunkról.

Nagyon érdekel az emberi viselkedés, és az, ahogy szembekerül a kulturális elvárásokkal. Ehhez tökéletes karakter volt az a férfi, akinek meg kellene védenie a családját. Ha a katasztrófák statisztikáit vesszük alapul a Titanicétól az Estoniáéig, a túlélők főleg férfiak. Habár a társadalmi berendezkedésünk ellentmond ennek, a számok alapján ők élik túl. Másképpen viselkednek, mint elvárjuk tőlük. Nagyon érdekelt ez az ellentmondás.

Tomas, a film hőse is így viselkedik: a túlélési ösztöne félresöpri a társadalmi szerepét. Később pedig kénytelen együtt élni azzal, amit tett. Nálam is gyakran kerül konfliktusba az, amit a társadalom elvár tőlem és az, ami valójában vagyok, emiatt is érdekelt ez a probléma. Egyáltalán nem ítélem el Tomast. Gyakran láttam, hogy megosztották az interneten a lavinajelenetet. Sokan úgy hiszik, hogy valóban megtörtént, és elítélik Tomas viselkedését, pedig csak a túlélési ösztöneinek engedelmeskedik. Az is érdekelt, milyen szabályok szerint ítélünk meg egy nőt vagy egy férfit. Honnan jönnek az előítéletek? Például az anya a film végén ugyanúgy viselkedik, mint Tomas: kiugrik a buszból, hátrahagyja a családját. Az emberek szerint azonban így megmentette őket, hiszen megállította a buszt, noha a gyerekeket ugyanúgy hátrahagyta, mint korábban a férje. Egyszerűen másképpen értelmezzük a női és a férfi viselkedést.

Egy másik téma a filmjeivel kapcsolatban a politikai korrektség, ami az élet minden területén jellemző. Mit gondol erről 2024-ben?

Azt nem szeretem a politikai korrektségben, hogy a médiában és a közösségi oldaladon növelheted a reputációdat oly módon, hogy más művészekre mutogatsz, megszégyeníted és leleplezed őket. Nemcsak annak érdekében, hogy javíts valaki viselkedésén, hanem hogy a közösségben megerősítsd a pozíciódat. Társadalmi egyezséget kötünk: megmondjuk, hogy mi fér bele, és mi nem. Amikor azt mondom, hogy Svédország politikailag korrekt ország, arra gondolok, hogy a többi ember iránti tisztességes viselkedésre törekszünk, elvesszük a viccek élét. Nem vagyok a dolog ellen, de Svédországban akadt már példa arra, hogy egy-egy érzékeny témáról írt dal miatt megbélyegeztek előadókat. Ezt nem támogatom. Ha a digitális világban ellehetetlenítenek valakit, az illetőt kockázatos lesz szponzorálni, bárhova meghívni, és ebből a helyzetből nehéz kitörni. Kiszámíthatatlanabbak lettek a következmények. Éppen az a csodás a fikcióban, hogy a magam világát, önálló univerzumot alkothatok meg vele – ily módon szóba hozhatunk kockázatos témákat.

Biztosan hallott már arról, hogy a film megnézése után sokan nem tudtak többé bízni a párjukban, és elváltak. Hogyan reagál arra, ha Önt hibáztatják a házasságuk felbomlásáért?

Szeretném, ha az emberek őszintén beszélnének a kapcsolatukról, miután a filmet megnézték. Talán kicsit provokálom is őket, hogy új perspektívát találjanak. Az a jó a provokációban, hogy nem enged elszakadni a témától, nincs szépen becsomagolva: a hatására muszáj a problémára koncentrálni. Ez ügyben is egyensúlyra törekszem. Természetesen hallottam, hogy a film megnézése után bizonyos párok más-más irányba indultak el a moziból, és sokan számoltak be arról, hogy amikor a család férfi tagja nem állt ki valamiért, az konfliktust okozott.

Az egyik legnagyobb színészi alakítása bejárta az internetet. Ebben arra reagált, hogy nem jelölték a Lavinát Oscar-díjra. Utána sokan érdeklődtek, hogy minden rendben van-e a mentális egészségével. Hogyan érintette a dolog?

Nagyon szomorú voltam. Száz százalékig biztosak voltunk benne, hogy jelölnek, mindenki ezt mondta körülöttünk. New Yorkban voltunk a producerrel, Erik Hemmendorff-fal, amikor megtudtuk. Kitaláltuk, hogy mi lenne, ha reakcióvideót készítenénk, és beletennénk a legrosszabb férfisírást: olyat, amilyen a Lavinában van. A hotelhez tartva megírtuk a párbeszédet, és elkészült a felvétel, amely a jelölés elmaradására való reakciót imitál. A videó is egyfajta megbirkózás volt a csalódással. És végül jól jöttünk ki belőle, mert a videónak köszönhetően több figyelem irányult a filmre.

A környezet és a csöndek egyaránt sötét hangulatot teremtenek a Lavinában. Tegnap láttam a filmből készült színdarabot, amelyben sokkal komikusabbra vették a narratívát. Mit gondol, tragédia vagy komédia a filmje?

Korábban Londonban és Párizsban, most pedig Budapesten került színre a darab. A filmjeim alapszituációja általában komikus, de igyekszem semleges maradni, hogy a nézők dönthessék el, hogyan reagálnak. Ami a történetbeli családdal történik, az egyszerre komikus és komoly. Ha pár lépéssel távolabbról tekintünk magunkra, néha kifejezetten nevetséges lehet a viselkedésünk. Nem könnyű embernek lenni.

A komédia és a drámaiság közötti egyensúlyt keresem. Mondhatnám, hogy komikus tragédiákat vagy tragikus komédiákat szeretnék készíteni, de akár az egyik, akár a másik mellett döntenék, az alkotás valamelyik irányba elcsúszna. Egyensúlyra törekszem, és szeretem, amikor a filmjeimből színházi előadás lesz, mert az valamit az alapról is elmond. A Lavina felveti a kérdést, hogy én hogyan reagálnék hasonló helyzetben. Boldog vagyok, amikor ez a dilemma valóságossá válik a színpadon. Tetszik, ha másképp nyúlnak hozzá a témához, mint a filmem teszi.

A film alapján készült darabot a Belvárosi Színház tűzte műsorra. Az előadás a Katona József Színház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre, Járó Zsuzsa és Mészáros Béla a főszereplői. Színlap és további információ a Katona József Színház oldalán.