Ma másképp esik
Ma másképp esik rád a
fény, szinte szakad, mint
a májusi eső, miközben
elsétálsz. Fehér ingeden
kápráznak az árnyak,
amikor beérsz az almafák
alá, és lépésről lépésre csak
oldódsz ebben a bizsergésben,
akár elhullott vadak az
erdő gyomrában. Minél
tovább nézek utánad, annál
jobban hemzseg a gyümölcsös,
elmaszatolódnak körvonalaid,
lebomlik alakod és magába
foglal az egyetemes zsibongás:
eggyé válsz a földdel,
hangyabollyá tömörül
a világ, és sistereg, mint
a csaláncsípés a bőrön.
Alig érintelek
Habzik a forró tej,
mint a tajtékzó tenger
és kifut, majd lassan
rásül a zománcos
fazék oldalára,
miközben beszélek
hozzád. Alig érintelek,
ahogy nyakadra simul
két tenyerem, ujjaim
alatt mégis érzem
lüktető ütőered, és arra
gondolok, hogy néha
megfojtanálak, de
csak tartalak tovább,
puhán, mint egy antik
cserépedényt, nehogy
magadtól összetörj
tejszagú kezeim között.
Kézrátétel
Megborzongok, mint
madarak röptétől a rét,
amikor váratlanul
végigszántod ujjaiddal
hátamat, halkan zizzen
a bőrön felfutó ing,
mielőtt megpihen kezed a
gyűrött anyagon és elidőz
a két lapocka közt, akár a
kézrátétellel gyógyító
szentek tenyere gyulladt
testrészeken.
Aztán hirtelen moccan
kézfejed, felröppenni
készülő rigó. Még
kapaszkodnak egy
ujjlenyomat erezetébe
a pamutmolekulák, majd
észrevétlenül elválnak
sejtjeidtől és visszaborul
a felgyűrt szövet
csupasz derekamra.
A hársfává változó nő
Miután vége volt, sokáig
maradt mozdulatlan, nem
törődve a meztelen fenekét
szúró szalmával, az égő
horzsolásokkal, mintha nem
az övé volna már a test, feláll,
támolyog, mint tábortűz hője
mögött a látóhatár.
Kilépve a csűrből az égre
emeli tekintetét, az indulattól
vibrál lába alatt a föld, majd
lecövekeli magát. Növeszteni
kezdi tagjait: megnyúlnak a
vastagodó csontok, és hosszú
ágakként hasadnak szét;
levelekké duzzadnak a hajszálak,
kéreggé sorvad a bőr.
Azóta így áll, hatalmas
hársfaként az elhagyatott
pajta előtt. A helyiek szerint
átkozott a környék, évente
ugyanaz a férfi itt felakasztja
magát, de nem sikerül neki.
