A zene egész életünkben meghatároz minket, alig van olyan élethelyzet, hogy valamilyen dal vagy dallam ne kötődne hozzá. A zene a mindennapok madeleine süteménye. A vajdasági születésű Barlog Károly író legújabb, E/ című könyvében kulcsszerep jut a zenének.
Nemrég jelent meg a Noran Libro Kiadónál E/ című köteted. A cím első ránézésre zavarba ejti az olvasót. Mit takar?
Bevallom, amikor kitaláltam ezt a címet, én magam is zavarba jöttem. Sokat gondolkodtam azon, vajon tényleg működik-e majd, vagy csak én látok bele a kelleténél többet. Aztán nagyon megszerettem, és a végsőkig görcsösen ragaszkodtam hozzá. Egyszerű címet szerettem volna, ami egyszersmind több jelentéssel rendelkezik. Amibe sok minden belegondolható, megdolgoztatja az értelmezőjét. Ez utóbbi szempontból is jól szerepel az E/ – az egyik könyvbemutatómon például a moderátor elmesélte nekem, hogy több hangmérnökkel, zenei szerkesztővel, régi rádiós szakemberrel is felvette a kapcsolatot, hogy megfejtse, mit is jelenthet a kazettán ez a furcsa jelölés, de mindenhonnan azt a választ kapta, hogy a szakmában soha nem találkoztak ilyennel.
De hogy mondjak végre valami konkrétat is: a cím egyrészt rájátszik a kötetstruktúrára, hiszen annak három számozott fejezete van, amelyek közül az első szövegeiben az elbeszélő egyes szám első személyben szólal meg. A második fejezet E/2-ben íródott novellákat foglal magába, míg az utolsóban értelemszerűen egyes szám harmadik személyű a narráció. Ami ebből az egészből számomra a legfontosabb, az az egyes szám, amely az istenért sem tud többes számmá változni – a könyv 27 prózájában ugyanennyi kudarcra ítélt párkapcsolat elevenedik meg.
Az én-te-ő itt sohasem válhat mi-ti-őkké.
Az ember eredendő magányosságát és magányra ítéltségét szeretettem volna ezzel kifejezni, ami egyébként nem jó vagy rossz. Sőt, azt gondolom, mindnyájunknak meg kell őriznünk magunkban egy szemernyi magányt.
Mi az, hogy soundtrack-próza?
Régebb óta foglalkoztat a zene szerepe a filmben, az, hogy mit képes hozzáadni a narrációhoz, hogyan tudja elmondani azt, ami sem verbálisan, sem vizuálisan nem kifejezhető. Ugyanakkor az is lenyűgöz, ahogy képsorok rátapadnak a zenére. Például, ha meghallom a Stuck in the middle with you című dalt, egyből lepereg a szemem előtt Tarantino Kutyaszorítóban című filmjének véres táncolós jelenete. A soundtrack-próza is valami hasonló fúziót takar, csak itt az irodalmi szöveg mellé rendelem a zenét, vagy fordítva, zenéhez a szöveget. Olykor a zene láthatatlan szellemként irányítja a történeteket, csak a hangulata idéződik meg valamilyen formában. Máskor szövegszerűen is megjelenik egy-egy dal: még mielőtt a halálian ideges hős kimondaná, amit gondol, felcsendül a telefonjából az I can’t get no satisfaction. Sokféle viszonyuk van az E/ szövegeinek a zenével, a címükben is megjelölt számokkal. Egyszer megpróbáltam eszerint csoportosítani őket, de kudarcot vallottam.
A könyv szereplőinek élete összekapcsolódik a zenével. Ez nálad sincs másképp? Minden élethelyzethez tudsz társítani zenét?
Igen, szinte kivétel nélkül mindegyikhez. Az a fajta ember vagyok, aki képtelen meglenni zene nélkül. Az emlékeim, régi élményeim is a zene nyelvén szólalnak meg, és szinte minden dalról tudom, hogy mikor és hol hallottam először.
A kötet összeállítása során volt valamilyen követendő szempont? A zene választott magának szöveget, vagy a szöveg zenét? Mennyire rendelkezett teremtőerővel a zene?
Amikor az első szövegek megjelentek, még nem gondolkodtam kötetben. 2013-ban a pozsonyi Irodalmi Szemle online portálján indult egy új rovat, a Zsemle. Az akkori főszerkesztő, Szalay Zoli felkért, hogy én is publikáljak havonta egy szöveget. Akkor az „irodalom és zene” témakört választottam magamnak, hiszen nem sokkal korábban döbbentem rá, hogy összebékíthetem magamban a zenei újságírót és a prózaírót, mi több, az egyik a másikra inspiráló hatással van. Így született meg a könyv első négy szövege. Majd egy évvel később a szintén pozsonyi Madách Könyvkiadó vezetője jelezte, hogy szívesen kiadna egy olyan kötetet, ami ilyen prózákat tartalmaz. Ekkor kezdődött formálódni a koncepció – ekkor talán még nem soundtrack-prózának neveztem ezeket az elbeszéléseket, hanem zenés vágymonológoknak.
Kezdetben a zene segített a szövegek létrehozásában.
Egyszerűen elindítottam egy dalt, ismétlésre állítottam a lejátszót, és írtam.
Volt egy olyan elképzelésem is, hogy a szövegeknek pont olyan hosszúaknak kell lenniük felolvasva, mint az adott dalnak, de ettől az elképzeléstől hamar el kellett állnom. Mivel ebben az időszakban írtam a Kovács Istenke álmodik című kisregényem, áthangolódtam a nagyobb lélegzetvételű szövegekre. Később a próza hozta magával a zenét, sőt, arra is volt példa, hogy egyszerűen le akartam fordítani magyarra egy horvát dalszöveget, és végül elbeszélés lett belőle.
Hogyan kapcsolódik egymáshoz az új és a korábban megjelent két kötet (Maxim, Kovács Istenke álmodik) ? Létezik átjárás a szövegeid közt, s ha igen, mi ennek a funkciója?
Tudatosan nem törekedtem arra, hogy valamiféle koherenciát hozzak létre a könyveim között, sőt, inkább az vezérelt, hogy az új kötetem minél jobban távolodjon el a korábbiaktól. A Kovács Istenke álmodik című kisregény egyébként az első kötetem egyik fejezetéből nőtte ki magát, így ott egyértelmű kapcsolat van. Az utóbbi két könyvben viszont kevés a hasonlóság. Mivel a Kovács Istenkével nagyjából egyidőben írtam az E/ szövegeit, ezért az előfordult, hogy ha valami a kisregényből kihullott, azt az E/-ben megpróbáltam hasznosítani. De alapvetően az a tapasztalatom, hogy ha egy szöveg, történetfoszlány valahonnan kihullik, annak eleve máshol sincs helye. Átjárás persze attól még lehet. A kisregényben megidéződik az újvidéki Gagarin zenekar egyik koncertje, aminek leírása az E/-ben is simán elférne. Ugyanígy a legutóbbi könyvemben van egy szöveg (Jelenidő tangó), ami olyan, mintha a Kovács Istenke egyik betétsztorija lenne.
A vajdasági Csókán születtél, hosszú ideje Magyarországon élsz. Született kisebbségi szerzőként nincs benned állandó idegenség, elkülönülés? Könnyen megtalálod a helyed az itteni környezetben?
Talán egy korábbi interjúban viccelődtem azzal, hogy döbbenetesen jól tudok asszimilálódni. Ez az élet bizonyos területein – például a munka világában – egyébként így is van, máshol viszont érzem az általad említett idegenséget. Mi több, néha felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon nem csapom-e be magam, jó helyen vagyok-e egyáltalán, nem úszom-e szemben a sorsommal. A legváratlanabb szituációkban tör rám ez az érzés, mondjuk egy iskolai szülői értekezleten, vagy egy hajón, ami Siófokról Balatonfüredre tart. De gondolom, más elszármazottakkal, gyüttmentekkel is megesik az ilyen.
A kisebbségi állapottal együtt jár a szolidaritás, empátia is?
Erre nem vennék mérget. Ez szerintem egy emberi tulajdonság, amely nem köthető nációhoz. Ha kritikus akarok lenni, inkább azt mondanám, hogy a vajdasági magyarság egyre kevésbé képes a szolidaritásra. De az okok fejtegetésébe most inkább nem mennék bele.
Néhány éve vágtál bele a Yuhar – Jugoszláviai Magyar Archívumba, ahol kulturcsemegéket gyűjtötök össze. A következő időszakban mlyen izgalmas anyagokkal készültök?
A Yuhar idén márciusban ünnepli a második születésnapját, ám sajnos az elmúlt bő fél évben nem jelent meg a honlapunkon új tartalom. Ennek főként az az oka, hogy szerkesztőtársammal alig tudunk időt szakítani a cikkek megírására, és az ahhoz kapcsolódó kutatómunkára. De várhatóan hamarosan feltámadunk haló porainkbul. És nem is akármilyen anyagokkal jövünk! Van egy új szerzőnk is, Mihájlovits Klára, aki az elmúlt időszakban több, kilencvenes évekbeli Milošević-beszédet lefordított. Ezeket is publikáljuk majd, és bízunk benne, hogy általuk még árnyaltabbá válik a szerbül kevésbé értő olvasók számára a múlt század végi káosz. Ugyanígy lesznek új zenei tárgyú írásaink is. Én többek között egy kultikus szabadkai punk bandáról, az Allegróról fogok írni, illetve a zseniális vajdasági jazz- és világzenész Boris Kovač Ritual Nova című, 1986-ban az Új Symposion kiadásában megjelent nagylemezének is szentelek egy cikket. És ahogy korábban, így most is felkerülnek majd a hanganyagok az archívumunkba. Szabó Palócz Attila pedig az Újvidéki Rádió kilencvenes évekbeli adásaiból szemezget majd, de készít cikket Ladik Katalinról is.
Milyen tervek foglalkoztatnak jelenleg?
Ahogy a Yuharra, úgy az írásra is roppant kevés időm jut manapság, de amikor dolgozom, igyekszem nagyon koncentráltan csinálni. Az utóbbi időben a terveim is sokkal konkrétabbakká, kristályosabbakká váltak – talán épp azért, mert folyton azt érzem, nincs vesztegetni való időm. Nemrég kezdem bele egy új regénybe, amelynek időkerete mindössze pár hét, a NATO-bombázás első hetei. Az M7-en suhantam épp Balatonendrédről Délegyháza felé, amikor bevágott elém egy szürke Nissan, a rendszámtábláján a következő betűkkel: JPN. Erről szinte reflexszerűen beugrott a szülőfalum egyik kieső utcája a mellette elterülő nádassal, amit a helyiek Japánnak neveznek. Itt, gyerekkorom egyik egzotikus színhelyén veszi kezdetét a regény cselekménye, de ahhoz még túl keveset írtam meg belőle, hogy eláruljam a kulisszatitkokat. Emellett van egy kétrészes elbeszélésem, amihez időről időre visszatérek, aztán megint elhanyagolom. A címe Két sirály. Az első történetet egy siófoki élményem indította útjára. A Makovecz-templom közelében parkoltam le a kocsimmal, és amikor kiszálltam, arra lettem figyelmes, hogy az egyik hatalmas bádogkukából egy kócos hajú lány mászik elő, a vállán egy tetovált sirállyal. Az ő elképzelt történetét, lényét írom meg ebben az első fejezetben. Aa második sztorit egy pár évvel korábbi olvasmányélményemnek köszönhetem. Egy horvát portálon olvastam az Adria partján, Splitben ténykedő „sirályokról" (galebovi). Olyan fiatal férfiak voltak ők, akiket a helyi turisztikai iroda fizetett azért, hogy gazdag nyugati, középkorú hölgyekre „repüljenek rá”, és szórakoztassák őket a nyaralásuk idején. A hölgyek, ha jól érezték magukat, nyilván több pénzt szórtak el egy-egy kiruccanás alkalmával, de ennél is fontosabb, hogy e jól működő szerelmi intézmény hírét elvitték haza is, így egy idő után megszaporodtak Split környékén a gazdag nyugati, középkorú hölgyek, akik egyedül vagy barátnőikkel érkeztek oda, hogy „udvaroltassanak” maguknak, és persze ott hagyták a kemény nyugati valutát. Egy ilyen sirály a második történet főhőse. Bízom benne, hogy hamarosan megismerhetik őt az olvasók.
