A 100 éve elhunyt Csontváry Kosztka Tivadarra emlékezve szerveztek a Hagyományok Házában június 29-én egész napos emlékkonferenciát, melyen művészettörténeti, grafológiai, művészetelméleti, vallásfilozófiai, csillagászati, nyelvészeti és művelődéstörténeti megközelítésben is hallhattunk a festő életéről, pályájáról, alkotásainak értelmezési lehetőségeiről.
Makoldi Sándor festőművész, grafikus, tanár már csak felvételről lehetett jelen, egy 2016-ban tartott előadását idézték meg a szervezők, melyet a Debreceni Televízió rögzített. Rajta kívül a konferencián W. Barna Erika kézíráskutató, grafológus szakértő, Szabó Antónia képzőművész, Miklósölgyi János festőművész, Menyhárt László kritikus, művészeti író és Szántai Lajos műveltségkutató előadásait hallgathatták meg az érdeklődők. Az előadók tevékenységében közös nevezőként tűnik fel Pap Gábor Magyar Örökség díjas művészettörténész, irodalomtörténész személye, aki meghatározó szerepet töltött be abban, hogy érdeklődésük Csontváry művészete felé terelődött.
Abban mindannyian egyetértettek, hogy Csontváry Kosztka Tivadar művészete az emberiség vizuális műveltségének egyik csúcspontja. Elhívást kapott a festészetre, arra, hogy ő legyen a világ legnagyobb Napút-festője. Megítélése halála után is rendkívül problematikus volt. Többek között azért is, mert Bernáth Aurél, a Képzőművészeti Főiskola oktatója, akinek szava meghatározó volt az 1919 és 1963 közötti időszak képzőművészetében, őrültnek titulálta a festőt. Mindössze egy művéről, az Önarcképről ismerte el, hogy zsenialitást tükröz, és egy másiknak egy kisebb részletéről, A taorminai görög színház romjait ábrázoló festmény kékes egéről.
Az utókor Gerlóczy Gedeon építésznek köszönheti, hogy Csontváry festményeit megismerheti. Ő talált rá a festő Hadik-házban lévő műtermében a hagyatékra, és az akkor kézhez kapott öröksége erejéig, húsz ezer svájci frank összegben felvásárolta a képeket.
Csontváry sikeresen törte át mindazt, amit a kor művészete elvárt volna tőle, újító volt, akinek festményei végtelen asszociációkra adnak lehetőséget. A személyiségéről kialakult általános véleményt, miszerint őrült, pszichopata, illetve skizofrén volt, kézírásának alapos vizsgálata nem támasztja alá. Írásképe korai éveitől kezdve változatlanul lendületről, koncentrációról, fegyelemről tanúskodik.
A konferencián szó esett a képek restaurálásánál elkövetett hibákról is. A nem restaurált képeken vagy képrészleteken jól észrevehető a művész egyedi vonalvezetése, a precíz, pontos kidolgozások, a színekkel való leheletnyi játék. Anyaghasználata is sajátos volt, különleges festékkeverékeket alkalmazott, melyeket gyógyszerész lévén fantáziadúsan tudott előállítani. Jellemző színei a vakító fehérek, melyekhez a Napút színeit, a sárgát, a pirosat, a rózsaszínt és a kéket társította. A restaurálások nyomán a képek torzulnak, eltűnnek a hullámos ecsetkezelések, színek, megváltoznak a fraktúrák, kontúrok. A restaurátorok más jellegű ecsetvonásokat használnak, a művek így megváltoznak. Aki csak ezeket látja, az a torzult képek alapján ítéli meg Csontváry művészetét.
Megtudhattuk, hogy a műtárgypiacon rengeteg Csontváry-hamisítvány kering, ezáltal egyre inkább felhígul a róla alkotott kép. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a műveivel kapcsolatos, még ma is jellemző meg nem értettség abban a szélesebb társadalmi problémában keresendő, hogy a mai világ leszoktatja az embert az intuíciókról, a gondolkodásmód egyre inkább racionális-központúvá válik. Minden, ami a középszerhez nem hasonlítható, leértékelődött. Csontváry festményei azonban lelki megnyilvánulások, ő egy megkreált illúzió világban alkotja meg az embert, ezért művészete lehetőséget ad arra is, hogy a társadalom meggyógyítsa magát.
A festészetre való elhívással kapcsolatosan hallhattuk azt a Jungtól származó gondolatot, hogy ilyen elhívást minden ember kap a saját életére vonatkozóan. Csontváry abban is különleges volt, hogy nemcsak meghallotta ezt az elhívást, de mindent alárendelt annak, hogy ezt be is teljesítse. Műtermét egy alkímiai műhelyhez hasonlóan kell elképzelnünk, ahol festékekkel, anyagokkal kísérletezett. Rendkívül tudatos volt mind a festészetben, mind a képek megszerkesztésében. Az egyetemes művészettörténet összes fogásával tisztában volt, és alkalmazta is azokat. Sok képét egy bizonyos szemszögből nézve azt is észrevehetjük, hogy térben kimozdulnak az ábrázolások.
A konferencián bemutattak két, újonnan felfedezett Csontváry-festményt is. Az egyik egy kisváros távoli látképe. Menyhárt László azt a felfedezést osztotta meg az érdeklődőkkel, hogy a képen Városszalónakot láthatjuk, mely Ausztriában, Burgenlandban található, Felsőőrtől hét kilométerre. A másik, kisebb festmény egy erdei patak részletét ábrázolja, kövekkel. Az előadók véleménye megoszlott abban a kérdésben, hogy ez utóbbi kép valóban Csontváry festmény-e. A műértők dolgát nehezíti az a tény, hogy a festő nem szignálta műveit, így csak a stílusjegyekből és egyéb tulajdonságok alapján lehet bizonyosságot szerezni arról, hogy valóban ő alkotta-e őket.
