Március 15. tér
A forradalmi nap reggelén törzshelyükön, a Pilvax kávéházban gyűltek össze a radikális fiatalok, hogy szokásos napirendjüknek megfelelően találkozzanak, és megvitassák a legfrissebb híreket, amelyek aznap a március 13-ai bécsi forradalomról szóltak.
A kávéház alapítója Privorsky Ferenc volt, de alkalmazottja, Pilwax Károly vezette az egységet; róla nevezték el később a kávéházat, kicsit egyszerűsítve a nevét. Az eredeti kávéház a városrendezési tervek áldozatává vált: lebontották, és egy nagyobb, jelenleg szállodaként működő épület került a helyére, a híres nevet most már csak az utcanévtáblán olvashatjuk.
Egyetem tér
A 12 pont megfogalmazása és a Nemzeti dal elszavalása után a felbuzdult ifjak az egyetemi diáksághoz indultak, hogy őket is fellelkesítsék. Először a medikusokat keresték fel az akkori Hatvani (jelenleg Kossuth Lajos) utcában, majd a Szeminárium (jelenleg Egyetem) tér felé indultak, hogy az ott tanuló mérnököket és jurátusokat is maguk mögé állítsák.
Az Egyetem téren még nem a mostani iskolaépület állt, hanem egy korábbi pálos kolostor épülete szolgálta a diákságot. A tér sarkában a Károlyi-palota viszont már „szemtanúja” volt az akkori eseményeknek.
Szép utca
A következő helyszín természetesen a Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv üzemeltette nyomda volt a közelben. Az 1816-ban Pollack Mihály tervei alapján felépült ház még ma is ott áll a Szép és a Kossuth Lajos utca sarkán. Az épületnek más fontos történelmi vonatkozása is van: 1848 májusa és szeptembere között itt tartotta minisztertanácsi üléseit a gróf Batthyány Lajos által vezetett első független felelős magyar kormány.
A visszaemlékezések szerint a fellelkesült ifjak nem ütköztek túl nagy ellenállásba, amikor a nyomdába érve felszólították Landereréket, hogy nyomtassák ki a 12 pontot és a Nemzeti dalt. A nyomdászok előbb a cenzúra engedélyét kérték. Erre kissé megtorpant a lelkes tömeg, de Landerer rögtön megsúgta a megoldást is: foglaljanak le egy nyomdagépet a forradalom nevében, és már készülhetnek is a nyomatok.
Nemzeti Múzeum
A nyomtatványokkal az akkorra már tízezressé duzzadt tömeg a Nemzeti Múzeum felé indult, ahol Petőfi minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem szavalta el a versét, csupán a 12 pontot olvasták fel az összegyűltek előtt, hiába hirdeti ennek ellenkezőjét a múzeum lépcsőjén elhelyezett emléktábla.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharchoz nem csak e nevezetes nappal kötődik a múzeum, hanem azáltal is, hogy az 1848-ban első alkalommal megválasztott népképviseleti országgyűlés felsőháza itt ülésezett.
Városháza
A következő állomás a pesti Városháza volt, amely akkor a Belvárosi templom, a Duna és a piarista gimnázium között állt. A lelkes tömeg vonulását „láthatta” a ma is álló, 1756-ban épült Péterffy-palota, majd Kriszt-ház, amely a benne működő 100 éves étteremről ismert. A ház jóval a jelenlegi utcaszint alatt helyezkedik el; a rajta levő 1838-as árvízi tábla mutatja, hogy milyen drámaian magas volt Pest-Budát elöntő jeges víz állása.
A Városháza épületét 1900-ban bontották le, ez az Erzsébet híd építése miatt vált szükségessé, de 1848. március 15-én a forradalmi tömeg még láthatta az épület ablakában megjelenő alpolgármestert, Rottenbiller Lipótot, aki a 12 pont aláírt példányának felmutatásával biztosította támogatásáról a márciusi ifjakat. Ezután közfelkiáltással elhatározták, hogy átkelnek Budára, és kiszabadítják Táncsicsot. A dunai átkelés azonban nem volt annyira egyszerű, mint manapság. A Lánchíd ekkor még nem készült el, csak 1849. november 20-án avatták fel. (Kevéssé ismert, hogy Széchenyi István megvalósult álmát a szabadságharc véreskezű leverője, a város díszpolgára, Haynau adta át.) A Lánchíd átadása előtt csupán egy hajóhíd működött, vagyis egymáshoz rögzített hajókon lehetett a két part között közlekedni, körülbelül a mai Vigadó épületének magasságában. A Vigadó elődjét, a Redoute-ot 1949-ben az osztrákok a budai Várból ágyúzták szét, katonailag eléggé vitatható módon és célból. A hajóhidat télen jégzajláskor kiemelték a vízből, és a mai Deák Ferenc – korábban Nagy Híd – utcában tárolták, olyankor egyáltalán nem lehetett átkelni a folyón.
Kapisztrán tér
1848. március 15-én azonban már nem akadályozta jégzajlás a lelkes átkelőket, akik először a Helytartótanácshoz mentek, hogy ott is elfogadtassák a 12 pontot. A Helytartótanács a mai Kapisztrán, korábban Ferdinánd téren található egykori ferences kolostor épületében működött. 1786-ban, miután II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, a kiüresedett épületben közhivatalt rendeztek be; itt őrizték többek között a jakobinus mozgalom elfogott vezetőit a közeli Vérmezőn (korábban Generális tér) történt kivégzésükig.
Ahogy Petőfi találóan megfogalmazta: „a Helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, elfogadta a 12 pontot, a forradalmi tömeg semmilyen ellenállásba nem ütközött. Ezután továbbindul a közeli börtönben ülő Táncsics Mihály kiszabadítására.
A szélsőséges nézeteiről ismert Táncsics sajtóvétség miatt töltötte börtönbüntetését, de nem ő volt az épület egyetlen legendás foglya: emléktábla is hirdeti, hogy 1837 májusától három évig itt szenvedett rabságot a hazáért Kossuth Lajos, és az árvízi hajós, báró Wesselényi Miklós is hasonló sorsra jutott. Wesselényi még élt a márciusi forradalom idején, de a látása annyira megromlott, hogy az eseményekben már nem tudott részt venni.
Táncsicsot kiszabadították, és hintón vitték át Pestre, ahol az ünnepi színházi előadás díszvendégének szánták, de azon ő fáradtságra hivatkozva nem vett részt.
Rákóczi út (Nemzeti Színház)
A napot ünnepi előadással zárta a forradalmi tömeg. A Nemzeti Színházban eredetileg a Két anya egy gyermeke című előadás lett volna színen aznap este. A Nemzeti Színház ekkor még nem a Blaha Lujza téren állt – amely ekkor még nem is létezett –, hanem, ahogy a mai Astorián álló emléktábla is hirdeti, a Rákóczi – egykor Kerepesi út – 1. szám alatt.
Az igazgató Bajza József a forradalom hírére a Bánk bánt tűzte színre. Az előadás ünneplésbe torkolt, ismét elhangzott a 12 pont és a Nemzeti dal , és részletek a Hunyadi Lászlóból. Itt tűzte az ünnepelt színésznő Laborfalvi Róza az ifjú Jókai Mór ruhájára a kokárdáját, aki rögtön szerelemre lobbant a iránta. Szerelmük és házasságuk egészen Laborfalvi Róza haláláig tartott.
Tisztelettel emlékezünk a márciusi ifjakra, akik harcoltak, és ha kellett, az életüket is feláldozták olyan szabadságjogokért, amelyek számunk mára már természetesek.
„Ez nem ajándék. Ingyen ezt
nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.”
(Heltai Jenő: Szabadság – részlet)
Az írás Katona Csaba történész online múltidéző sétája nyomán készült.
