Hétfő este az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatták be a 2018-ban készült Van Goghok című filmet. A vetítést megelőzte egy sajtótájékoztató a magyar forgalmazó és a film rendezője, Szergej Livnyev részvételével. A beszélgetés során kiderült, mi volt az oka a témaválasztásnak, hogyan változott a forgatás előtt nem sokkal a teljes történet, és hogy mi jut eszébe egy orosz rendezőnek a magyar filmről.
Livnyev az orosz film fontos figurája, aki a a peresztrojka kultfilmjének számító Assza egyik forgatókönyvírója volt, 1991-ben pedig Todorovszkijjal és a későbbi sikeres producerrel, Tolsztunovval megalakította a TTL stúdiót. Első játékfilmje, a Kick-boksz, és az ezt követő, 1994-es Sarló és kalapács, melyet komoly elismeréssel fogadott a kritika. 1995-ben átvette, majd talpra is állította az összeomlóban lévő Gorkij filmsúdiót, pár évvel később azonban Amerikába költözött, mert azt érezte, hazájában nincsen perspektívája filmnek. Ezt követően producerként dolgozott, majd kicsivel később ismét „beszállt” az orosz filmgyártásba, a célja főként az volt ebben az időben, hogy piacképesebbé tegye a közönségfilmeket. Barátai unszolására 2018-ban újra kamera mögé állt, és elkészült a Van Goghok. A tájékoztatón megtudtuk, hogy főiskolai évei alatt Livnyev előszeretettel nézte Jancsó Miklós, Tarr Béla, Mészáros Márta és Szabó István filmjeit, rendkívül nagyra tartja a magyar filmművészetet, az utóbbi évekből az egyik kedvenc alkotása a Testről és lélekről.
A Van Goghok egy lettországi zsidó apáról, híres karmesterről, és az ő Izraelben élő installátor fiáról, valamint kettejük minden tekintetben bonyolult viszonyáról szól: múltjukról, fájdalmaikról, titkaikról és érzelmeikről. A történet egyszerre játszódik a meleg, déli, „temperamentumos” hangulatú Izraelben és az ezzel éles kontrasztot teremtő északi, ridegebb, csendesebb Rigában, de a rendező elmondása szerint ezeknek nem is igazán van jelentőségük, lehetne a helyszín a világ bármely pontján. Nem számít a zsidó vallás, Lettország, Izrael és az orosz kulturális közeg sem, csak az édesapa és fia egymással, valamint önmagukkal való küzdelme és kapcsolata.
Szergej Livnyev elmondta: az egyik legfontosabb „feladatunk” meghatározni szüleinkkel való viszonyunkat, hiszen tulajdonképpen ők az első ismerőseink, akik minden tekintetben befolyással vannak ránk. Livnyev édesanyja Marina Goldovszkaja, az egyik legkiemelkedőbb szovjet dokumentumfilm-rendező. Kapcsolatukról nem igazán mesélt, azt viszont megtudtuk, hogy eredetileg egy anya-fiú viszonyt mutatott be a forgatókönyv, ám a számos országban keresett anya-karakter – akinek kapcsán a rendezőben Törőcsik Mari neve is felmerült – végül „kikerült” a könyvből, ugyanis a kiválasztott színésznőről a próbák alatt derült ki: nagyon fontos számára, hogy szép legyen a filmben, a karakterrel ez azonban nem igazán volt összeegyeztethető. Livnyev ekkor ugyan kissé kétségbe esett, aztán eszébe jutott, hogy talán újra kéne gondolnia a koncepciót. Felhívta Daniel Olbrychskit, elmondta neki pár szóban, miről lenne szó, és a lengyel színészlegendának szerencsére pont megfelelt a 17 kijelölt forgatási nap. Négy nap alatt Livnyev átírta a forgatókönyvet, úgy érezte, kissé eltávolodott a történettől, és máig úgy gondolja, hogy az egyik legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, az ez a „kényszermegoldás” volt.
A két főszereplőt alakító Daniel Olbrychski és Alekszej Szerebrjakov kétségtelenül erős párost alkotott a vásznon, annak ellenére, hogy – mint megtudtuk a rendezőtől – merőben másként dolgoznak. Míg a Markot alakító Szerebrjakov mindig pontosan tudta, az adott jelenetben mi és miért zajlik, precízen és rendkívül fegyelmezetten állt neki játszani, addig Olbrychski inkább improvizatív színész: Livnyev elmondása szerint minél kevesebb információval rendelkezett a jelenetről, annál inkább tudta belső energiáit a karakterére szánni. A két remek színész tisztelettel és összehangoltan dolgozott együtt a forgatás alatt, alázattal viszonyultak a saját és egymás munkájához is, ám nem barátkoztak, mindig megtartottak egy bizonyos távolságot. Érezhető volt köztük egy kis versengés, amely az apa-fiú konfliktusra épülő filmnek valószínűleg még külön használt is. Akármennyire különbözően is dolgoznak ők ketten, annyi biztos, hogy közös jeleneteik egy pillanat alatt képesek beszippantani a nézőt feszült világukba.
A film operatőre, a szakma egyik nagy öregének számító Jurij Klimenko telített, tónusgazdag képei és látványos portréi szintén meghatározóak a filmben, csakúgy, mint a zeneszerző, Leonyid Gyeszjatnyikov munkája, aki nem véletlenül az orosz komolyzene egyik legfontosabb alakja. Mellékszerepekben olyan kiváló színésznőket láthatunk, mint az apa gondozóját, Irinát alakító Jelena Korenyevát, aki igen nagy népszerűségnek örvendett a hetvenes évek elején – a rendező még szinte gyerekként látta először a színésznőt, és azóta sem tudja elfelejteni az élményt –, Natalja Nyegodát, aki a kis Verát játszotta Vaszilij Picsul korszakos művében, de feltűnik a Csendesek és hajnalok Zsenyája, Olga Osztrumova, és a szovjet film egyik királynőjének számító, ma már 82 éves Szvetlana Nyemoljajeva is. Utóbbiról Livnyev mosolyogva mesélte el, hogy a forgatás elején nagyon izgult, hiszen 23 éve nem rendezett már, ezért nagyon sok instrukciót igyekezett adni, amikor is Nyemoljajeva a következőképpen nyugtatta meg – teljes sikerrel –: „jó színészek vagyunk, ne aggódj, mindent jól el fogunk játszani neked”. A végeredmény azt tanúsítja, hogy valóban felesleges volt az izgalom.
A Van Goghok meglepő, ám letisztult alkotói visszatérés, egy erős, megható, sokszor felkavaró történet belső vívódásról, önzésről, családról, magányról, szeretetről és megbocsátásról. És hogy miért éppen ez a címe? A rendező a vetítés előtt azt tanácsolta, erre keressük meg a választ a filmben, és mi is ezt javasoljuk: irány a mozi!
