Azt néztem, hogy „majdnem menyasszonyként” szinte az egész filmben és a profilképeden is durcás vagy.
Pedig alapvetően vidám a habitusom. Akkor szoktam durcás lenni, ha a filmbeli karakteremmel olyan történik, aminek nem örül, és mivel ez a Majdnem menyasszonyban időnként előfordul, nem volt nehéz Marikát eljátszanom. Nagy nyári melegben dolgoztunk, végig a szemünkbe sütött a nap, úgyhogy mi, kék szeműek egyfolytában hunyorogtunk. Három hétig gyakran napi 12 órát töltöttem kamera előtt, ami fantasztikus kihívás volt, mert ilyen intenzíven ennyire hosszú ideig még sosem forgattam. Egészen új világ nyílt ki számomra, amelyben igyekeztem jól beosztani az energiámat, így amikor csak tehettem, elvonultam és pihentem. Lubickoltam benne, hogy komoly munka részese lehetek. Csodálatos kollégák vettek körül, akik állandóan segítettek, és akiktől rengeteg színészi fogást tudtam ellesni. Mindent tapasztalatok útján szereztem, amit ma tudok.
Marika nem egy, hanem rögtön két férfi elől is meglógott, majd nőjogi aktivistának állt. Te sem tűnsz bátortalannak.
Meglehetősen merész vagyok, és ezt igyekszem arra használni, hogy sok újat tapasztalhassak: nemrég például felvettem „a tarisznyámat a hamuban sült pogácsával”, és elindultam külföldre szerencsét próbálni. Egyre jobban élvezem, és egyre nagyobb jövőt látok abban, hogy Glasgow-ban tanulom a színjátszást. Remek lecke számomra, hogy más környezetben kell megállnom a helyem, mint amiben eddig otthonosan mozogtam. Szeretek fejlődni, és nem szeretem, ha a körülmények korlátoznak.
Fiatal korod ellenére rendkívül tudatos vagy.
Most éppen egy modern politikai darabot próbálok, amelyben ötven feletti karaktereket formálunk meg, úgyhogy lehet, hogy emiatt fogalmazok ennyire szofisztikáltan. Mondjuk a hétköznapokban sem áll távol tőlem a hasonló stílus, mert már kisgyerekként meg kellett tanulnom viselkedni, művészekkel beszélgetni. A szüleim ilyen körökben mozogtak, és mindenfelé magukkal vittek.
Komolyzenész-családból jövök, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűművészek az én drága szüleim. Bár hét éven át zongoráztam, és nagyon szerettem a klasszikus zenét, amely mindig a harmóniát fogja jelenteni számomra, nem éreztem akkora szenvedélyt a hangszerem iránt, és nem égtem annyira a mindennapos gyakorlás lázában, mint a szüleim. Amint erre rádöbbentem, és elmondtam nekik, segítettek megkeresni, hogy mi jelenthetné számomra a legnagyobb örömöt. A színészet közel állt ahhoz a közeghez, amelyben nevelkedtem, mert sok-sok művészi ág egyvelege, és a legfőbb célja élményt nyújtani a nézőknek. A komolyzenén kívül még sok minden foglalkoztat: jazzt, funkot és sok más műfajú zenét énekelek, rajzolok, nyelveket tanulok, táncolok… Az érdeklődésemet, a tudásomat és az érzékeimet mind-mind fel tudom használni a színészetben.
Hol tanultál, mielőtt Skóciába kerültél?
Hat különböző intézményben végeztem a tanulmányaimat. Elsőszülött gyerek vagyok, a szüleim rajtam próbálták ki, melyik iskola a legjobb, ráadásul sokat költöztünk, ezért egyhelyben soha nem töltöttem hosszabb időt. A színjátszás iránti szeretetemet 12 éves korom körül leltem meg igazán Földessy Margit színitanodájában, ahova a mai napig visszajárok, ha útmutatásra van szükségem.
14 éves voltam, amikor apukámat követve – aki professzorként tanított Kölnben – Németországba költöztünk anyukámmal és a testvéreimmel, de hiányoztak a nagyszülők és a barátok, ezért másfél évnél nem bírtuk tovább. Később pár évre bekerültem a modellvilágba. Abban a munkában is a karakterformálás tetszett, mert úgy éreztem, nem ruhákat, hanem figurákat adok el. A felszínesebb miliőben is a mélységet és a szépséget kerestem. Négy hónapig Japánban dolgoztam – az volt az első önálló kalandom. Közben kisebb színészi munkáim is lettek. Kisfilmekbe hívtak, majd az Akik maradtak című nagyjátékfilm egyik jelenetében énekeltem franciául, és zongoráztam hozzá.
Az első nagy színházi szerepemre Eperjes Károly kért fel: 16 évesen megkaptam tőle Júlia szerepét a Pesti Magyar Színház Shakespeare-előadásában. Két évig játszottuk, imádtam! Más darabokba is beválogattak: Horgas Ádám rendezésében az Elfogyni az ölelésben című előadásban Csinszkaként, Kiss Csabánál az Operettszínházban a Veszedelmes viszonyokban Cécile-ként, Sopronban, a Chicagóban pedig Roxiként szerepeltem. Később, életemben először sorozatban is játszottam, most pedig a Majdnem menyasszony címszerepét alakíthattam. Mindezek megváltoztatták az életemet. Az otthoni lehetőségeket el kellett engednem ahhoz, hogy most itt lehessek.
Miért vágytál arra, hogy idegen nyelven tanulhass színészetet?
A szüleim hozzászoktattak, hogy a világ bejárható hely. Megtanultam, hogy bárhova vágyom, eljuthatok oda; és azt, hogy ha meg akarom érezni, milyen érzés máshol élni, van mód rá kipróbálni. A családom a fél világot körbeturnézta, és minket, gyerekeket is magukkal cipeltek. Amint leléptem a klasszikuszenei vonalról és beléptem a színészetbe, azzal szembesültem, hogy nyelvi korlátokhoz vagyok kötve. Fantasztikus a magyar kultúra, és soha nem fogom végleg elhagyni, ám csitíthatatlan kíváncsiság dolgozik bennem, hogy milyen máshol, más nyelven játszani.
Fogalmam sincs, mi lesz a vége ennek a nagy kalandnak, amibe belecsöppentem. Az is lehet, hogy rájövök: nem boldogít annyira, mint a magyar színjátszás, és ha végeztem, hazajövök. Már ha egyáltalán el tudom végezni a glasgow-i egyetemet. Mindenem és mindenkim otthon van, úgyhogy amint lehetőségem nyílik, mindig hazalátogatok. Amióta külföldön tanulok, olyan érzésem van, mintha körbe tudnám érni a világot.
Gyűjtést indítottál az oldaladon, hogy a tanulmányaidat finanszírozni tudd.
Egyetlen magyarként járok a Royal Conservatoire of Scotlandba, ami a világ top tíz művészeti egyetemének egyike. Csodálatos tanárok foglalkoznak velünk, akiknek az a céljuk, hogy a náluk végző művészek foglalkoztatottak legyenek. Castingügynökök, fontos színházi szakemberek járnak a vizsgáinkra, igyekeznek minél jobban megismertetni minket a szakma képviselőivel, fotózásokat, fellépéseket szerveznek. Kimagasló a színészoktatás.
Glasgow sok szempontból hasonlít Budapestre. Barátságosak, nyíltak az emberek, sok barátot találtam, és otthon érzem magam ott. Hároméves képzésre járok, de a családunk rendelkezésére csak annyi pénz áll, hogy ezt az első évet befejezhessem. A brexit miatt az Egyesült Királyságon kívülről érkező hallgatók számára rendkívül megemelkedtek a tandíjak, míg a skót diákok ingyen tanulhatnak. Milliós összegeket kell fizetnünk, ami azért sem egyszerű, mert az öcsém 15 évesen már második éve tanul hegedülni Londonban, a Menuhin Iskolában. Az még drágább, ráadásul ő még kiskorú, ezért jóval nehezebb ösztöndíjat vagy szponzorokat szereznie. A szüleim ugyan fantasztikus komolyzenészek, de ilyen összegeket még úgy sem tudnak előteremteni számunkra, hogy éjt nappallá téve dolgoznak, és két kisebb testvérünk is van.
A művészvilág Magyarországon kiszámíthatatlan, úgyhogy mindig benne van a pakliban, hogy egyikünk vagy másikunk, esetleg mindketten hazajövünk, vagy annak érdekében, hogy tovább maradhassunk, el kell adnunk egy-egy régi családi ereklyét. Már annak is örülök, ha egyáltalán egy évet el tudok Glasgow-ban végezni, de mindent el fogok követni, hogy maradhassak.
Mi a B terved?
Most is dolgozom, és ha például otthon van munkám, akkor is hazautazom. Koncertezem, játszom a szüleimmel, kisfilmet forgatok a régi filmes osztálytársaimmal vagy a fiatal rendező barátaimmal; szervezkedünk, hogy mikor tudunk amatőr darabban próbálni, amit azután bemutathatunk, felvehetünk és angol felirattal piacra dobhatunk. Ami csak szembejön, vállalom. Zenei szempontból is aktív vagyok, a zenész baráti közegemmel állandóan jammelünk, és sok projektet csinálunk, amelyekben főleg énekelek. Úgy érzem, ez az irány is ki fog kerekedni valahogyan, a kérdés igazából csak az, hogy mikor.
A Majdnem menyasszonyban feltűnt nekem, hogy olyan mély, karcos hangod van, mint egy afroamerikai énekesnek.
Ez hallatszódna a beszédhangomon? Érdekes, mert amúgy főként afroamerikai eredetű zenét hallgatok, és jazzt, soult, funkot meg hasonlókat szoktam énekelni, úgyhogy a Jóisten ajándéka, ha ezt így hallod. Ma este a Butterfly and the Pig (Pillangó és a disznó) nevű kis klubban fogok énekelni, ahol minden szerda este összegyűlnek és együtt muzsikálnak az egyetemünk jazz-zenész szakos hallgatói. Énekesek még nem nagyon fordultak meg ott eddig.
Más kisszínpadokon is szoktam énekelni, vagy termet bérlünk a barátokkal, hogy zenélhessünk, alkothassunk. Az egyetem fantasztikus kapcsolatszerzési hálót kínál: balettosok, színészek, színpadmesterek, rendezők, zenészek egyaránt tanulnak benne. Most még sok erőt kell befektetnem a lehetőségek keresése terén, később könnyebb lesz.
Nagyot álmodom, de nincs konkrét célom, hiszen egyelőre azt sem tudom, lesz-e módom befejezni a tanulmányaimat. Egy életen keresztül gyakorolni szeretnék, ahogy a szüleimtől is látom: annak érdekében, hogy mindig képes legyek állandó, fáradhatatlan, őszinte szenvedéllyel égni azért, amit csinálok. Szeretnék majd családot alapítani, és nem egyfolytában csak a létfenntartásért küzdeni. Jó lenne elmélyülni a munkámban, megőrülni azért, amit csinálok, ezért mindent ki kell próbálnom. Mert ha nem gondolkodunk kifelé a dobozból, nem lesz más lehetőség. Fantasztikus, amikor egy ember előtt megnyílik a világ, és választásai lehetnek: igazi szabadság. Szeretnék e téren példát mutatni az utánam jövő generációnak.
| Ki a kedvenc énekesed? |
| Nincs egyetlen kedvenc énekesem: Aretha Franklin, Erykah Badu, Nubya Garcia, James Brown, Rachelle Ferrell, Jazzmeia Horn, Esperanza Spalding, D’Angelo, Kim Burrell, Lianne La Havas mind a kedvenceim, és még oly hosszú a lista! |
| Mit olvasol? |
| Mostanában főként drámákat vagy verseket, de nagy honvágyamban legutóbb újraolvastam az egyik legnagyobb gyerekkori kedvencemet, a Momót Michael Endétől. |
| Mit éreztél a Majdnem menyasszony forgatásának végén? |
| Boldogságot és egyfajta ürességet, mert annyira intenzív közös munka volt, és mindenkit oly nagyon kiemelt a hétköznapjaiból, hogy amikor vége lett, nehéz volt visszatalálni a korábbi életünkhöz. Miközben forgattunk, csak az az ember létezett, akit megformáltunk; csak a film számított, amiben éltünk. Végül azonban eljött a pillanat, amikor megértettük, hogy másnaptól nem fogjuk egymást látni, nem lesz több közösen eltölthető pillanat. Nehéz a változás, megszakad tőle az ember szíve, és nem tudom, hogy képes leszek-e megszokni valaha is. Drámai dolog, mégis olyankor érzi az ember, hogy igazán él, és hogy milyen jó dolgozni, amikor vége van. Szeretek beleszeretni a munkáimba. |
