Megölni azt, aki megöl - NAPLÓ-SZILÁNKOK (1924?1925)

Ül Koltai Róbert egy kottaállvány előtt. Kissé előre hajolva legtöbbször olvassa a memóriájába érezhetően alaposan betáplált szövegeket. Szürke nadrágja, kockás barna inge civil viselet, de lehetne a papírra vetett napi penzumát fennhangon még egyszer végigszántó Móricz Zsigmond otthoni ruhája is. Amikor végez egy-egy lappal, a színész a leírt sorokba csapolt indulatot kézfeje vibrálásával még megtoldja, ahogy egy asztalkára sodorja, gyűri, simítja a naplórészleteket. Koltai mindössze egyszer áll fel ültéből az est folyamán: amikor Móricz hírül veszi, hogy felesége, Janka (végzetesnek bizonyuló) öngyilkossági kísérletet követett el. A megrendült férfi a falnál keres támaszt, fejét lehajtja, majd hamarosan visszatelepedve folytatja az események krónikázását: miként hunyt el az életből megfontoltan, programosan, morális testamentumot hagyva kilépő asszony, Janka, és miként vette át ? átvette-e ? a helyét a házasság felborulását okozó színésznő démon, a későbbi második feleség, Simonyi Mária.

Móricz Zsigmond 2010-ben, Szilágyi Zsófia Júlia és Cséve Anna szerkesztésében közreadott 1924?1925-ös naplóiból B. Török Fruzsina alakított ki színműszerű montázst. A színpadra alkalmazó és előadó Koltai Róbert az értelmező hírül adás távolságtartását olykor a beleélő szerepjátszással váltja fel. Tartása inkább a kívülállóé, a közönséggel is ebből a pozícióból keresi sűrűn a kontaktust a Sanyi és Aranka Színház kicsiny termében. Amikor viszont néha leveszi szemüvegét, s mintegy önmaga lélekmélyére visszahúzódva, figyelmesen, reménytelenül és töredelmesen hallgatja a Molnár Piroska hangfelvétel-szavaiban megszólaló Jankát (vagy akár a Naplóktól független dokumentumoknak orgánumukat kölcsönző Kertész Pétert, Szirtes Balázst, Uri Istvánt), át-átlényegül a móriczi magándráma avatott, takarékos eszköztárú, meggyőző színészévé.

Mégsem mindenestül gyümölcsöző e váltogatás, mert eldöntetlenség is. Valószínűleg egy szuverén rendező hiányának jele. A pár perc híján egyhuzamban kétórás összeállítás hosszú: a variáló ismétlések nehézkesek, Janka irodalmiaskodó üzeneteinek vádló mondatai terjengősek, sok részlet (a végén Ady belekeverése az ügybe) fölösleges. Mivel azonban Koltai ezúttal tapintatosan érti a humor nyelvét, remekül érzékelteti, hogy a tragédia mélyén egy szappanopera is habzott.

Koltai Róbert

Az önimádó, munkamániás, érzelmileg döntésképtelen író, a hideg otthoni császárnőként regnáló kisszerű házastárs és a mórikálva kivárásra játszó harmadik szappanoperája. Móricz ? mint halljuk ? nem egészen elvi lehetőségként fontolgatta (illetve persze átvitten értette), hogy Jankát ? élete nőideálját, nagy szerelmét, sok-sok hősnőjének modelljét, a családi tűzhely őrét, a két évtizeden át meg nem csalt asszonyt ? meg kell ölnie, ha ki akar menekülni társa gyilkos akaratának szorongatásából. Ha nem akarja, hogy Janka végzetesen korlátozó szerelme ölje meg őt. Hiszen Janka nem csupán legjobb, mindenkori első kritikusa volt férje alkotásainak, hanem cenzora is, aki féktelen féltékenységgel viseltetett az írói hivatással (mindenekelőtt a ?kibeszéléssel?) szemben. E szembefeszülés, mely a legvadabb testi-lelki atrocitásokban ? vagy a békülés őrjöngéseiben ? robbant ki a két különböző nevelődésű, világlátású, kultúrájú, szexusú fél között, drámai voltában nemegyszer kivédhetetlenül nevetséges is.

A Búzakalász premierje (1924. január) táján, a Simonyiba való beleszerelmesedéskor kezdődő eseménysor indokolatlanul nyúlik messze túl a kétségtelen dramaturgiai csúcsponton, Janka halálán. A Mária-bálványozás zsákutcájához sokkal gyorsabban visszaérkezhetne a napló-önéletrajz. Az előadásmód (lényegében mindvégig: felolvasás, a szemelvények dátumának bemondásával) nyilván már kötött (bár bőségesen ismerünk naplókból lett színműveket, amelyek másképp oldották fel a megelevenítésnek a diárium-szövegből következő komoly tolmácsolási problémáit), viszont az egyszerűsített rádiójáték technikáját, bejátszási ritmusát még lehet és szükséges tökéletesíteni. Koltai Róbert a kifogásolható és a csak részben tisztázott mozzanatok ellenére szép opushoz, saját pályáján új állomáshoz érkezett. Midőn a Napló-szilánkok Móricza befejezésül ? minden tragédia, veszteség, boldogtalanság felett ? euforikusan világgá kiáltja, hogy számára az írásnál nincs semmi fontosabb, éltetőbb, akkor a színész félreérthetetlenül vallja ki: ő maga ugyancsak ezt gondolja a színházról, színjátszásról.