Sokszor indokolatlan csodálattal tekintek a kézműves-mesterekre. Úgy hiszem, hogy életük az alkotói boldogság teljességében telik; úgy képzelem, hogy munkájukat akkor is áthatja a belefeledkezés élménye, amikor csak valami hétköznapi tárgy előállításával foglalkoznak, akkor meg különösképpen, amikor kivételes feladatot kell megoldaniuk. Olyat, amelyben mesterségbeli tudás, kreatív szellem, kulturális hagyomány s persze a megrendelő kívánsága mosolyogva találkozik össze.
Tudom én, hogy a kézműipar ma már messze van ettől az ideáltól, mégis ezek a régi céhmesterek jutottak eszembe, amikor a Szépművészeti Múzeumban megcsodáltam a Vadászat a reneszánsz idején című tárlatot.
Az összeállítást még az ősszel megrendezett Vadászati és természeti világkiállítás kísérőrendezvényeként alkotta meg a múzeum, de a vadászat valójában majdhogynem mellékes eleme a Michelangelo teremben látható képanyagnak. A katalógus leírása szerint egy XVI. századi művész, bizonyos Augustin Hirschvogel (1503–1553) félszáz rajzát mutatja be a múzeum. A képek azonban nem önálló alkotások, hanem vázlatrajzok, pontosabban tervrajzok.
Hirschvogel ugyanis festett üvegablakokat készített. Komoly műhelye volt Nürnbergben, és az 1500-as évek dereka felé haladva egyre többféle megrendelést teljesített.
A Szépművészetiben kiállított, „ötvenhárom lapból álló üvegablakterv-sorozata igazi kultúrtörténeti ritkaság. A tervek különféle vadak (szarvasok, vadkanok, medvék, farkasok, rókák, nyulak, mókusok) és szárnyasok befogását, elejtését mutatják be” – olvashatjuk a múzeumi ismertetőben, mintha ennek a kollekciónak a léte magától értetődő lenne, mintha a kora újkori nürnbergi üvegfestők mindenféle terveket készítettek volna a későbbi gyártás reményében, olyanokat, amik közül ma válogathatunk, ha mondjuk a kész házak katalógusát lapozgatjuk vagy a konyhabútor-beépítést kínáló vállalkozó által kínált választékot tanulmányozzuk.
Azt hiszem, csúnya historizálás, jelenünk bárgyú visszavetítése a múltba, amikor azt gondoljuk, hogy a Hirschvogel-műhely a jelen kisüzemeinek logikája szerint működött. Persze nem vagyok biztos a dolgomban, de Colas Breugnon, a XVII. század első felében élt derék burgundi asztalosmester, művész, író filozófus, választott elöljáró és mókamester, szószátyár, borissza és szoknyabolond élettörténetéből nem efféle ügyvitel bontakozik ki. Egy népszerűbb alkotó, a Kingsbridge-katedrálist befejező Tamás építőmester sorsából sem az derül ki, hogy az elkészült tervekkel házaltak volna az akkori iparosok.
No, igen. Lehet, hogy Romain Rolland és Ken Follett is téved, de talán nem téved a legenda, amely Mozartról maradt fenn. Amikor a komponista szakított a salzburgi hercegérsekkel, hónapokon át munka nélkül tengődött. Tanítványokat fogadott, koncerteket adott, de komoly állást nem talált. Egy barátja azt tanácsolta neki, hogy írjon valamit, s ajánlja művét olyan főúrnak, akinek szívesen szolgálatába állna. Mozart így válaszolt:
„Olyan mélyre még nem süllyedtem, hogy megrendelés nélkül komponáljak!”
Ő még azon régi művészek közé tartozott, akik az alkotói munkát nem tudták szabadpiaci viszonyok között elképzelni.
De akkor hogyan feltételezhetjük Augustin Hirschvogelről, hogy megrendelés nélkül készítette el a sorozatát? Hogy mégis így lehetett, arról az a tény tanúskodik, hogy a vadászati kollekció rajzai alapján ma csak 16 elkészült üvegablak azonosítható. A sorozat mögött így feltehetően igazi feszültség, kényszerű üzleti modellváltás, súlyos megalázkodás sejthető. A körülmények is ezt támasztják alá.
„A reformáció hatására a XVI. század első harmadában megszűntek Nürnbergben a templomi üvegablakokra szóló megbízások, ezért a Hirschvogel üvegablakfestő család kisebb, főként világi témájú művek festésére tért át. Augustin a család sokoldalú tagja volt, aki üvegablakfestőként, rézkarcolóként, térképrajzolóként és matematikusként is működött” – írja a katalógus, semmit nem érzékeltetve a drámából, ami a pályamódosítás mögött állhatott. Hiszen itt a legfőbb megrendelő elvesztésével egy virágzó családi műhely omlott össze. Az egyház helyett más vásárlókat kellett találni, és Augustin mindent megpróbált, hogy életben tartsa a családi vállalkozást.
Szinte magam előtt látom, ahogy gondterhelt arccal a boroskupába bámul, és azon töri a fejét, hogyan szerezzen megrendelést azoktól, akik elég gazdagok ahhoz, hogy ilyesféle munkát megfizethessenek, és elég nagy házuk is van ahhoz, hogy az ablakaival érdemes legyen foglalkozni. Talán eszébe jutott, hogy a városi elöljáróság vásárolhatna nürnbergi szentek sorozatot, esetleg elkészíttethetné a városi statútumok szimbolikus képeit vagy a polgári erények allegóriáit. De amikor híre ment, hogy 1530-ban a nem túl távoli Augsburgban tartják a birodalmi gyűlést, és arról pletykáltak a piacon, hogy miféle örömökben lesz részük a tanácskozásra összegyűlő német fejedelmeknek, amikor arról ábrándoztak a polgárok, micsoda lakomákat, táncmulatságokat, vadászatokat tart majd Károly császár, hogy megnyerje a hitszakadás felé tántorgó urakat, hirtelen jó ötlete támadt.
„Hiszen minden fejedelem szívén viseli vadászkastélyának szépségét!” – kiálthatta, s már szaladt is a műhelybe, hogy papírra vesse a sorozatot, amelyet az Ágostában összesereglett nagyuraknak majd bemutathat.
Talán így esett, talán nem.
Az bizonyos, hogy az akkoriban igen-igen népszerű grafikus, Albrecht Dürer stílusára emlékeztető modorban megrajzolt sorozat 1530 és 1536 között készült Nürnbergben, miközben Augsburgban a Szent Római Birodalom császári országgyűlése zajlott.
„A kompozíciók a korszak legváltozatosabb vadászatábrázolásai, amelyek a széles körben ismert korabeli vadászati kézikönyvek nyomán elevenítik fel mind az előkelő társaságok kedvteléseként űzött szarvashajtást, solymászatot, halászatot, mind a jól bevált vadásztrükköket, amelyek többségét a középkor óta ismerték és alkalmazták” – írja a kiállítást bemutató szöveg. Még az akkoriban ritka újdonságnak tekinthető s kizárólag a leggazdagabbaknak rendelkezésére álló vadászpuskák is feltűnnek a rajzokon. Gyanítható hát, hogy miféle vásárlókat célzott meg az üvegablakterv-katalógus.
Persze lehet, hogy csak az én fantáziámat lódította meg a Szépművészeti csodálatos kiállítása. Elképzelhető, hogy semmiféle kényszeredett lelemény nincs a vadászati sorozat megalkotása mögött, és a Hirschvogel-műhelybe ömlöttek a megrendelések, a hatalmas sorozatot pedig a prosperáló műhely készítette egy megrendelő kedvére, hogy kényelmesen válogathasson az ablaktervek közül.
Az viszont biztos, hogy a lapok a műhelyben készültek. Ezt bizonyítják a rajtuk látható pecsétek, foltok meg persze az a tény, hogy az elkészült (ki tudja, hány) színes üvegablak közül 15 máig fennmaradt.
A lapok a nürnbergi Praun-gyűjteményből kerültek az Esterházy-gyűjteménybe, majd onnan a Szépművészeti Múzeumba. A sorozat egyes darabjai már többször szerepeltek a múzeum grafikai gyűjteményének legszebb rajzait felvonultató tárlatokon és albumokban, a teljes sorozatot azonban csak most láthatjuk.
Akármi is volt a rajzok elkészültének története, a 2022. január 9-ig nyitva tartó kiállítást érdemes megnézni. Turbófokozatba kapcsolja a képzeletet.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
