Kurátorként, művészettörténészként mindig kockázatos időben távollevő alkotók közé vonalat húzni, megvan ugyanis a veszélye, hogy a kiállított művek csak értetlenül pislognak egymásra és nem találják meg a közös hangot, hiszen más korban, más világban születtek, más nyelvet beszélnek. A stílusbeli azonosságok a legtöbb esetben nem elegendőek ahhoz, hogy a munkák megszólítsák egymást, diskurzust nyissanak, ennél több kell.
At first glance úgy tűnik, hogy ezek a munkák, a manierista művész párhuzamos és merőleges vonalhálói Baselitz expresszív kontúrjaival, Schiavone kifinomult alakjai a kortárs alkotó vad figuráival mintha mellőznének minden közösséget. Ám ahogy mélyebbre ásunk, feltűnnek azok a pontok, amelyek mentén a kiállított munkák mégis szót értenek egymással.
Ha belemerülünk az életművekbe, kiderül: bár évszázadok választják el egymástól a két alkotót, attitűdjük összekapcsolja őket. Képalkotó szemléletük eltért kortársaiktól, rebellisek voltak, szembementek az uralkodó normákkal, ez a szembenállás pedig köteléket teremt közöttük. Andrea Schiavone, ahogy a kiállítás kísérőkiadványában olvashatjuk: „Kora talán legizgalmasabb rézkarcolója volt (...) grafikái főként a manierista elemeket a végletekig fokozó stílusukról, sajátos esztétikájukról és innovatív megoldásaikról ismertek”. Baselitz hasonlóan szembehelyezkedett a második világháború utáni nemzetközi képzőművészeti irányokkal: az absztrakt expresszionista vonallal ellentétben „hősök és antihősök, sasok, kutyák, a gyerekkor helyszínei, a művész keze és lába, önarcképek, portrék, alakok köszönnek vissza újra és újra a felületeken”.
A kiállítást további szerencsés véletlenek gazdagítják. Baselitzre azért esett a választás, mert idén töltötte be 85. életévét, másrészt a Szépművészeti Grafikai Gyűjteményének harminc grafikai lapot ajándékozott 2020-ban. Az azonban csak most derült ki, hogy ő maga is lelkes gyűjtője a Schiavone-lapoknak. Több mint nyolcvan darabot birtokol belőlük, amelyektől akkor sem vált meg, amikor kollekciójának egy részét ideiglenesen értékesítenie kellett. Érdekes kapcsolódás továbbá, hogy mindkettejük művészneve utal a származására, és hogy mindkét alkotó szülőhazáját elhagyva bontakoztatta ki tehetségét.
A kiállítás egyik óriási meglepetése Baselitz 2011-es festménye, az Asger Jorntól ellágyulok című kompozíció, amelyet maga a művész külön erre az alkalomra választott és adott kölcsön a kiállításra. Bámulatos, hogy bár festményről van szó, mégis nagyszerűen illeszkedik a grafikákhoz, sőt: magához a térhez is. A firkált, deformált torzók felnagyított kéz- és lábfejei, torzított törzsük zavarbaejtően hat, hasonlóan a felső képmező totális fehér felületéhez, ami kitakarja az alakok felsőtestét. Ahogy a leírásban olvashatjuk: „Baselitz erőteljes festőiségének, határozott groteszkségének, markáns figurativitásának, feltűnő színvilágának és vastag, pasztózus ecsetkezelésének jegyei az itt látható festményen is felfedezhetők, de mindez egy sokkal könnyedebb és rajzosabb formában ölt testet”.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
