„Megtehetem, hogy csak a művészettel foglalkozzam” – Beszélgetés Barta Zsolt Péter fotóművésszel

Több mint negyven év fotóiból kellett válogatnia. Mennyire volt ez nehéz? Milyen koncepciót követett?

A válogatás azért volt nehéz, mert
rengeteg fotóm van, a kiállítótér pedig viszonylag kicsi. Mivel a nyolcvanas
években szinte végig az emberi testtel foglalkoztam, és később is
vissza-visszatértem a témához, e kiállításom koncepciója a testek köré épül. Ezek
a fotóim kötik össze a pályám kezdetét, 1980-at a mával, 2022-vel. Ahol hézagok
vannak az időben, azokban az időszakokban általában mással, például növények,
állatok, tárgyak vagy különböző jelenségek fényképezésével foglalkoztam.

18 évesen költöztem Budapestre, az első
munkáim abból az időből származnak. A kezdet kezdetén magamat fényképeztem, van
például rólam egy olyan meztelen kép a kiállításon, amelyet emulziócsurgatásos
technikával készítettem, így érve el drámai, torzóhatást. 1983-ban indultam el
a fotóművésszé válás útján, akkor lettem ugyanis vendéghallgatója a Fiatalok
Fotóművészeti Stúdiójának. Később rendes, majd vezetőségi taggá váltam. Nem
sokra rá bekerültem a Magyar Fotóművészek Szövetségébe is.

Mi volt az oka, hogy már korán a testek
kezdték el érdekelni?

Az ember fiatalon nagyon kötődik a
testhez: éledezik benne az erotika, megtapasztalja a teste határait,
képességeit. Amikor a korai munkáim megszülettek, az a neoavantgárd végének, az
új hullámnak és a posztpunknak az ideje volt. Még a szocializmusban éltünk, de
már korántsem volt olyan szigorú a rendszer, mint korábban. Ennek ellenére
akkoriban a testről beszélni vagy azt ábrázolni provokatív tett volt. Pontosan
ezért fordultam ebbe az irányba.

A kilencvenes években hozzánk is betört
a pornó. Ez mennyire hatott a munkájára, a testtel kapcsolatos látásmódjára?

A rendszerváltás időszakában valóban szinte gejzírszerűen tört fel a szenny, a pornó, ami azóta csak még erősebb lett. Abban a zűrzavaros időszakban még gyakran gondolták úgy, hogy aki aktot fényképez, az biztosan pornográf tartalmat készít. Az én munkáim mindig nagyon elkülönültek ettől, mert bár van rajtuk meztelenség, nem erotikusak és nyilvánvalóan nem is pornográfok. Még azok a képeim sem, amelyek a volt feleségemet ábrázolják meztelenül. Mozgáskultúrával foglalkozott, így képes volt azokat a lehetetlen pózokat felvenni, amelyeket megálmodtam.

A kilencvenes években már más kontextusban foglalkoztam a testtel: nem a szépsége érdekelt, hanem kicsit elmentem a tudományos gondolkodás felé, anatómiai intézményekben, orvosi múzeumokban fényképeztem preparátumokat, testrészleteket. Ezek igen komplex fotók, bizonyos beállításokon akár egy-egy napig is dolgoztam.

A kiállítótér egyik beugrójába kerültek azok a személyesebb képeim, amelyeket a családomról készítettem. Például Máté fiam mellkasát ötévesen, majd tizenkét évvel később is lefotóztam; a két egymás melletti képen látható, hogy mennyit változott a teste. Ahogy az is, hogy az első fotót még analóg, a másodikat már digitális géppel csináltam. De abban a részben látható fénykép Lili lányomról és a kezemről is. A legutóbbi fotóim polaroidra készültek, ezért teljesen egyedi darabok, nincs belőlük másolat.

Mi alapján választ a különböző
fotótechnikák közül?

Folyamatosan használok mindenféle
gépet, de a technika őszintén szólva soha nem érdekelt igazán. Persze tudni
kell őket használni, de a lényegük az, hogy segítsék az alkotót a tervei
megvalósításában. A legutóbbi Fotószalonon például egy mobiltelefonnal készült
képemet állítottam ki. De ezt nem tudja megmondani senki, hiszen a technológia
már olyan szinten van, hogy szinte mindegy, mivel fényképezünk.

Egész életében azért dolgozott, hogy a
fotózásra mint műalkotásra tekintsenek az emberek. Ön szerint hol tart ennek a
megértése? Különösen most, amikor már mindenkinek a zsebében ott van a telefon,
és mindenki „fotós”?

Ez a tendencia szerintem nekünk csak jó, mivel az, aki ma művészetet csinál, nagyon karakteresen elkülönül attól, aki a tömegfotózásban éli ki magát. Az első kérdésére válaszolva: úgy gondolom, hogy azok a fotográfiák, amelyeket fotóművészek csinálnak, mindenképpen műalkotások. De nem biztos, hogy műtárgyakká is válnak. Sokan ugyanis nem tudják, hogyan kell kinéznie egy műtárgynak. Ha végignézek ezen a kiállításomon, azt kell mondanom, hogy nagyon szeretem így látni a munkáimat, mert valóban műtárgyaknak néznek ki.

Van olyan művészeti ág, ami
kifejezetten inspirálóan hat önre?

A film mint társművészet természetesen
hat rám. Emellett az építészet strukturáltsága, átgondoltsága is közel áll
hozzám. Miután Budapestre költöztem, bekerültem a Bercsényi kollégium
építészköreibe, és a legendás visegrádi építésztáborban is részt vehettem.
Találkoztam Makovecz-tanítványokkal, akik egyszerre voltak progresszívek és
hagyománytisztelők, sokat tanultam tőlük. A mester után szabadon azt szoktam
mondani, hogy ha létezik organikus építészet, akkor van organikus fotográfia
is. Én azt művelem. Egész gyerekkoromat vidéken töltöttem, és bár fiatal
felnőttként csak városi környezetben tudtam elképzelni az életem, később visszaköltöztem
a természet közelébe. Már lassan két évtizede Kétbodonyban, egy Nógrád megyei
kis faluban élek a családommal.

Amikor vidékre költözött, nem tartott
attól, hogy kikerül a budapesti művészeti körökből?

Tudom, hogy nagyon sok fotográfus
hátrányt szenved amiatt, hogy vidéken él. De szerintem aktivitás kérdése, hogy
ki mennyire vesz részt a fényképészközéletben, hogyan tartja a kapcsolatot,
hányszor állít ki. Kétbodony viszonylag közel, mindössze hetven kilométerre van
a fővárostól, ezt a távolságot nem olyan nagy probléma áthidalni. A vidékiségre
azért sem tekintek hátrányként, mert rengeteget fényképezem a természetet,
növényeket, állatokat. Mivel hatalmas telkünk van, amire gyakran betévednek
akár szarvasok is, a téma jön hozzám, el sem kell mennem otthonról.

Alkalmazott fényképészettel soha nem
foglalkozott?

De. És azt hiszem, hogy ilyen időszakon minden fotográfus átesik. Csak az a baj ezzel, hogy noha például a reklámfotózással jó pénzt lehet keresni, elvonja a művészettől az időt és megöli a kreativitást. Hosszú távon kiégeti az embert. Komoly szakmai döntés, hogy valaki benne marad-e a taposómalomban vagy kiszáll belőle. Hál’ istennek én már nagyon hosszú ideje megtehetem, hogy csak a művészettel foglalkozzam.

Ami azért nem csak úgy megtörtént,
hiszen a kilencvenes évek elején nekivágott Nyugat-Európának, hogy ott is
bemutatkozzon galériatulajdonosoknak, művészeti lapoknak.

Szerencsém volt azzal, hogy a vendéglátóipari középiskolában az orosz mellett angolt is tanultam, bár igazán jól az utazásaim során sajátítottam el a nyelvet. Mivel akkoriban még nem nagyon volt itthon fotográfiai közélet, kevés visszajelzést kaptam a munkáimról. Ugyanakkor mindig úgy éreztem, hogy a képeim nemzetközi színvonalúak, csak kint még nem ismernek. Annyi előnyöm volt, hogy Attalai Gábor képzőművésszel jó viszonyt ápoltam, és ő alaposan ismerte a külföldi műkereskedelmi világot. Sokat segített a tanácsaival. Meg akartam méretni magam a nemzetközi fotóművészeti térben, ezért fogtam a képeimet, beültem az autóba, és elindultam. Először lapokhoz mentem el, majd műgyűjtőket is találtam, így szép lassan beindult a dolog. Háromhavonta haza kellett jönnöm, mert akkoriban csak annyi időt lehetett külföldön tölteni, és sok országba még vízum is kellett. Mindenesetre ezeknek az utazásoknak is köszönhető, hogy ma már nem kell lélekölő reklámfotózással foglalkoznom.

A mai fiatal fotóművészeknek ajánlaná
ezt az utat?

Megmondom őszintén, hogy nem irigylem őket. Az asszisztensi pályakezdés is lehetséges út; jómagam Szerencsés Jánosnak voltam az asszisztense, és sokat tanultam tőle. A fiatalok számára ma már rengeteg nemzetközi fotós pályázat van, amik révén talán bekerülnek shortlistre, sőt esetleg nyernek is. De ezt nem tartom eredménynek, mert pályázatokból parttalanul sok van, és némelyik színvonala kínosan alacsony. A valódi eredmény az, ha meghívják őket kiállításokra, el tudják adni a képeiket, bekerülnek publikációkba, gyűjteményekbe.

Ráadásul elvárások is vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú képeket készítsenek. Mi még személyiségek lehettünk: nálunk csak annyi volt a „kívánalom”, hogy különbözzünk másoktól. Bár az indulásnál nehéznek éreztük a helyzetünket, sokat kellett dolgoznunk, küzdenünk az elfogadottságért, ez segített abban, hogy megtaláljuk a saját fotóművészeti formánkat. A mai fiataloktól viszont az is elég, ha ugyanolyat fotóznak, mint bárki más, és örülnek, hogy beállhatnak a sorba. A fotó és a film a ma népművészete vagy inkább tömegművészete lett. Én nem ezt művelem, ennek viszont az az ára, hogy itthon korántsem vagyok olyan ismert, mint például a dokumentarista vagy a sajtófotósok. Viszont a nemzetközi térben már jóval többet mond a nevem. Számos munkám megtalálható külföldi gyűjteményekben, többek között Svájcban, Franciaországban és az Egyesült Államokban.

Jelenleg milyen anyagon dolgozik?

Azt lehet mondani, hogy a kilencvenes évek óta ugyanazon dolgozom: felváltva fotózom növényeket, állatokat, tárgyakat, jelenségeket, embereket. Az elkészült képeim egy része a Codex-könyveimben látható, de remélem, hogy egy négy-ötszáz oldalas monográfiát is meg tudok majd jelentetni, amelyben az egész fotográfusi pályafutásomat bemutathatom. Addig is itt van ez a kiállítás, amelyen annak egy jelentős szeletét, az emberi testről készített képeimet tekinthetik meg az érdeklődők.

A Barta 60/Testek című kiállítás az Artphoto Galériában, 2022. december 22-ig, kedden és csütörtökön kettő és hat között, valamint előre egyeztetett időpontban tekinthető meg.

Portréfotók: Kultúra.hu/Beliczay László