Már kívülről is igen erős látvány a Ferenczy Bálint által kurált kiállítás, ami Méhes Lóránt Zuzu frissebb és korábbi munkáiból egyaránt válogat. Az elsuhanó villamosból is megakad a szemünk a színekben tobzódó, popos vásznakon. De persze a teljes befogadáshoz be kell menni a galériába, alaposan és közelről kell nézni e munkákat. Hiszen egészen más minőségei tárulnak a szemünk elé, ha csökken a néző és a mű közötti távolság.
Belépve legelőször a négy elemből álló képcsoport ragadja meg a tekintetet. Ezek egymás mellett úgy hatnak, mint egy képregény, a narratíva felfejtése azonban a nézőre van bízva. A négy mű bravúrosan idézi a Zuzu–Vető-páros jól ismert motívumait, miközben váltogatják a popos és a hiperrealista megfogalmazásmódot.
Láttatják azt a korszakot, amikor a két alkotó egymással összeforrva alkotott, de rávilágítanak arra is, hogy Méhes micsoda elképesztő erővel képes komponálni.
A precízen megalkotott, dekoratív jellegű vásznak ízig-vérig festői művek. Akárhonnan nézzük, egyenként vagy együtt az egészet, egyaránt látszik Méhes rendkívüli festői tudása és annak frissessége.
Rengeteg a szín és a forma ezeken a vásznakon, az eredmény azonban sohasem kaotikus. A formák, a motívumok és a színek eloszlása szigorú harmóniát követ. A kis és a nagy formák, a grafikus és festői elemek, a színek egymáshoz való viszonya megfelelőnek tűnik. Így a kompozícióknak van egy nyugodt, egységes felületi hatása, mint a keleti szőnyegeknek vagy akár Klimt műveinek.
Az Éjjel nappal művész című mű középtengelyében harsány öltönyben egy furcsa figura ül keresztbe tett lábakkal. Egyik oldalán a nap, másikon a hold, ezért az alak úgy hat, mintha ő maga lenne a világmindenség központja. A legnagyobb zavart azonban a fejéből kiáramló szivárványszínű pántlikák okozzák, ami tulajdonképpen semmissé teszi a kép szubjektumát.
Ez a kép látványosan reprezentálja azt a gondolatot, hogy a művész minden pillanatban művész és minden megnyilvánulása művészet.
Ezt a gondolatot folytatja a Hello Honolulu, ami Méhes 1981-es Önarcképének remake-je. A kompozíció már hordozza azokat az ősszimbólumokat, az alfát és az ómegát, amelyek egyszerre kínálnak egy erős vizuális élményt, ugyanakkor mélyen jelentésesek is.
A négytáblás képcsoport azért is izgalmas, mert ezekben szinte az összes Zuzu–Vető-motívum felsoroltatik. A Nyugi, nyugi, a kerék forog 2011-es munkának központi motívuma a szocializmus négyszögesített kereke, ami a páros művészetében vezérmotívumként működött. Akkor a rendszer abszurditására, álságos és megtévesztő mivoltára irányította a figyelmet, ma pedig ez a gondosan megfestett motívum dekoratív jelkép.
Izgalmát az adja, hogy a kompozíció a körkörös motívumáramlással valóban láttatja, hogy a négyszögletes kerék forog, gurul.
A szocializmus kereke politikai-történelmi utalásokat hordoz. Itt vannak a füstöt okádó gyárkémények, a lakótelepi sorházak, a vörös csillaggal ékesített, kacsalábakon lépegető, szürreális eszkavátor, a fordítottpiramis-fejű emberek. A kép akkor válik igazán súlyossá, amikor feltűnik, hogy a kompozíciót körülölelő díszítőelem nem egy gyöngyfűzés, hanem egy szögesdrót.
Az Initio Fine Arts tàrsrendezésében megvalósult kiállításon balra szerepelnek azon fotók remake-jei, amelyek eredetijét Méhes 1978-ban készítette. A minden hagyományos képzőművészeti műfajt tagadó fényképek igazi sztár- vagy divatfotók lettek, amelyeken a Zuzu–Vető-páros barátai pózolnak a Méhes által készített, papírból kivágott rózsaszín és vörös szemüvegekben. Ezeket a háromszög, rombusz, négyszög, szív és egyéb alakú kiegészítőknek celofánból volt a lencséjük, viselésük nyilvánvaló politikai utalás volt.
Manifesztuma annak, hogy a szürke, semmilyen, langymeleg szocializmust csak úgy lehet elviselni, ha színes szemüvegeken át nézzük.
Az analóg fotók figurái féktelenek, felhőtlenek, lazák, ironikusak, harsányak. Méhes ezeket a fotókat később megdolgozta, átszínezte, kifestette, különféle motívumokkal látta el. Így a végeredmény egy sziporkázóan színes sorozat lett, ahol a rikító, neonos színek tarkabarka kombinációi a pop-arthoz közelítik ezeket a fotókat, miközben megidézik az 1980-as évek diszkóhangulatát is.
Itt csak az a kérdés, hogy a divatlapok stílusát visszaidéző fotók miképpen szólítják meg a mai nézőket. A konszolidált, szürke árnyalatos szocializmusban ezek a munkák kirángatták az embereket a langymeleg hétköznapokból. Megmutatták, hogy bármilyen helyzetben lehet szabad és vidám mozdulatokat tenni. Ma már érezzük e képekből áradó retró hangulatot. Ugyanakkor a szikrázó koloritból és a felszabadult pózokból építkező képek tele vannak felhőtlen boldogsággal és gyermeki vidámsággal. Emiatt ma is frissítően hatnak ránk.
Akkor ez az akció felszabadulást jelentett a korlátok alól, ma pedig ugyan érezzük e képekből áradó retró nosztalgiát, mégis örömmel merítkezünk meg a világukban. Hiszen éppúgy feloldozást adnak a hétköznapok súlya alól, mint ahogy tették azt néhány évtizeddel ezelőtt.
Méhes egyébként is nagyszerűen érti, érzi, hogyan kell hozzányúlni a korábbi munkáihoz, hogyan lehet azokat friss köntösben tálalni. A Móricka és Jánoska zuzuszemüvegmaszkban legelső verziója egy fotó volt, amelyet Méhes 1982-ben készített a barátairól. A fotó egy pillanat megőrzőjeként az emlékezést szolgálta. Ezt a fotót aztán 2015-ben hiperrealista stílusban megfestette, majd 2020-ban újabb részletekkel gazdagította. A festményen 2020-ban megjelent két, levegőben repkedő zöld koronavírus. Így aktualizálódott a jelenet negyven évvel később.
A pandémia szemszögéből nézve a zuzuszemüvegek maszkká változnak, amelyek védik az egyént, ugyanakkor teljes mértékben el is rejtik e figurák egyéni vonásait.
Az egyik falat teljesen betölti az a négy vászonból álló kompozíció, amely különféle eszközök, dolgok, hétköznapi tárgyak listaszerű felsorolásából épül fel. Elsőre nem is igazán érthető, hogy miről van pontosan szó. Az viszont azonnal érzékelhető, hogy ez mű eltér az alkotópáros által készített burjánzó művektől, amelyek minden négyzetcentiméterén szerepelt valamilyen motívum. Itt most az üres vásznat nem borítják be ezek a formák. A hatalmas üres felületek azok, amelyek tulajdonképpen definiálják ezt a művet.
A tárgyak esetlegesen jelennek meg a felületen, köztük nincsen semmilyen kapcsolat, nem alkotnak rendszert. Vonalzók, körformák, íves stencil, szivárvány, négyzetek, figuráknak tűnő alakzatok tűnnek elő a vásznakon a Méhestől megszokott neonos, harsány színekben. Azt érezzük, mintha az alkotó a néző elé pakolt volna néhány tárgyat és eszközt, hogy a befogadó saját maga alkossa meg a képzelete segítségével a kompozíciót. Mi hozzuk létre a narratívát.
A művész felkínálja a szükséges kellékeket, és a néző feladata, hogy ezek segítségével megalkossa a művet, ami a szem számára láthatatlan.
Hogy mi a kiállítás tanulsága? Nem kell, hogy legyen, azonban e műveket nézve azt érezzük, hogy a mai korban is nagy szükségünk van rájuk. Ugyan a politikai élük már kiveszett, ahogy Dékei Kriszta meg is fogalmazta egyszer: „Az idő babrált ki velük: egyrészt kilúgozta a művekből az akkor még mindenki által könnyen dekódolható, nyers-gunyoros politikai utalások erejét, másrészt bele is merevítette egy olyan, régmúlt pillanatba, amikor a borzalmas neonzöld és társai jelentették a naprakészséget.” Azonban ahogy Rieder Gábor is rámutatott: e művek „igazi posztmodern koktélként hatnak, tele felhőtlen boldogsággal és gyermeki vidámsággal. Még a néha belekeveredő politikum élét is elveszi a viháncoló hippihordához illő sodró jókedv.” E művek arra tanítanak, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is van ok a jókedvre. Hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik olykor az élet, mindig meg lehet találni benne a felhőtlenséget és a derűt. Vigadjunk hát!
Méhes Lóránt Zuzu kiállítása november 11-ig látogatható a K.A.S Galériában.
Nyitókép: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
