A Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett alkotó a realista festészet talaján maradva készíti figuratív kompozícióit. Habár festőként végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, grafikai munkássága is éppoly jelentős, évtizedek óta készít rajzokat is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a honlapján látható, 1989 és 2022 között született alkotások hosszú sora.
A Kokas Ignác tanítványaként végzett Szűcs munkássága még az 1990-es években indult, és hamar kialakította egyéni stílusát. Habár pályakezdése nehézkes volt, mára elismert alkotóvá vált, képeiért csillagászati összegeket is fizetnek egyes műgyűjtők. Az alkotás mellett tanít is, 1993 és 1997 között a Képzőművészeti Szakközépiskola tanára volt, 1998-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanársegédjévé nevezték ki. Tanulmányutakat tett Olaszországban, Németországban, de az Amerikai Egyesült Államokban is megfordult. Külföldi sikerei után a hazaira egészen 2016-ig kellett várnia, amikor is a Ludwig Múzeumban megnyílt Kísértetek és kísérletek című tárlata.
A rajzolás az alkotói pályája kezdete óta nélkülözhetetlen számára.
Szűcs Attila szerint ez a tevékenység mindennél közvetlenebb lenyomata lehet azoknak a gondolatoknak, amelyek a fejében vannak. „Ez hihetetlenül nagy energiákat mozgat meg” – állítja Szűcs, aki szerint a rajz nem vázlata valaminek, hanem egy önálló egységként működő dolog, és csak abban a formában létezik. Skicceket nem is készít, és ha valamit megrajzol, abból már nem is lesz festmény. A rajzolás és a festészet közötti hasonlóságot legfeljebb abban látja, hogy a rajz utólag készül.
A koherens egység azonban a két műfaj között így is fennáll, hiszen azok kiindulópontjait mindkét műfaj esetében az internetről és a közösségi médiából letölthető képek, fotók, képeslapok képezik. Szűcs Attila akrillal, szénnel és grafittal készített műveit 2019-ben már megcsodálhatta a közönség, amikor a Pannonhalmi Bencés Apátság Gimnázium Galériájában Rajzok címen állította ki őket.
A Vakfoltok és árnyékok csak az elmúlt két évben készített rajzokat gyűjtötte egybe. Mostani anyaga a korábbi tárlatéhoz képest grandiózusabb, jobban érzékelteti az alkotó grafikai munkásságának mibenlétét. A kiállítótér alagsori és emeleti részén is emberi alakokat: férfiakat, nőket, gyerekeket ábrázoló portrékat és csoportképeket látunk. Némely alkotáson csupán kezek, másokon emberi arcok sejlenek fel.
Az emberek mellett ugyanakkor alakzatokat, gömböt, kört, kockát, ovális formát is felfedezni vélünk a leginkább melankolikus ihletésű munkákon.
Merthogy ez az ismertetőjegy illik leginkább rájuk Földényi F. László esztéta, műkritikus szerint is, aki a képeken szereplő figurákról így vélekedik: „Szűcs Attila rajzain az emberi alakok többnyire rendelkeznek ugyan egyedi megkülönböztető jegyekkel, ám ezek inkább csak fölsejlenek. A hangsúly ugyanis nem az individualitásukon van, hanem a világban, vagyis a rajzok eleve oldott terében elfoglalt helyükön. Nem az egyszeriségük döntő, ami a világtól való elhatárolódás eredménye, hanem a környező terekkel való rokonsága. E terek mintegy »átzuhognak« rajtuk, amitől lényük egyetemes, kozmikus jelleget kap. Ezek a figurák azt sugallják, hogy a létezés olyan szemszögből is nézhető, amelyből a világ homogenitása a meghatározó. Ekkor az ember nem kivételezett lény, hanem hasonló anyagból készült, mint a teljes univerzum. Mindenben a saját rokonára ismerhet: a kövekben éppúgy, mint a növényekben, az élettelen tárgyakban, az atmoszférában vagy a fényben.”
Szűcs Attila az alkotói pályája során mindig is nagy hangsúlyt helyezett az emberi lélek minél alaposabb feltárására.
A realizmus és a figuratívitás talaján mozgó művész kompozíciói valóságon túli, szürreális hatást keltenek. Ezt bizonyítja legutóbbi, A kétely és csodálkozás bősége (2021) című kiállítása, amelyen ijesztően groteszk lényeket, szellemszerű alakokat, fénylő objektumokat, izzó gömbformákat láthattunk. Mostani rajzain már csak fekete-fehérségükből következően sem lehet erről szó, a képeken megjelenő alakok, emberi torzók, objektumok valóságosabbnak hatnak. Valódibbak, ám a mögöttük kibontakozó elmosódott tér, a tárgyakkal történő szokatlan interakció (kockában álló kislány virággal, szájában fonatszerű képződményt „tartó” arc) jól mutatja a tárlat szürreális mivoltát.
A fekete szénnel, grafittal, akrillal készített grafikák stílusát egyfajta visszafogottság jellemzi. Műalkotásainak „szereplőit” leheletfinom, ám mégis határozott vonalakkal hozza létre, képei többnyire szürkés tónusúak. Mellette a fekete és fehér is megtalálható rajtuk, előbbi a hátteret, utóbbi az alakokat és a fő történéseket jelzi. És ha már technika, Szűcs Attila szemmel láthatóan jól ismeri és magas szinten műveli a nagy mesterek, Leonardo, Michelangelo, Dürer, Rembrandt által kialakított rajz évszázados hagyományait.
Az ÚjMűhely Galériában látható anyag összhatását elnézve egy nagyon erőteljes világ képe bontakozik ki, egy olyané, amely Szűcs Attila sajátja.
Ebben a zavarba ejtő térben „mozognak” a való világunkból ismerős elemek, tárgyak, részletek, amelyeket Szűcs Attila bravúros módon mozdít ki helyzetükből, létrehozva ezzel egy irreális helyzetet. Az Árnyékok és vakfoltok munkái egyszerre szomorkásak, drámaiak. Szűcs figurái finoman olvadnak át egy másik dimenzióba, ami már nem tűnik eviláginak. Az olykor halotti maszkokra emlékeztető arcok, lecsüngő kezek jól érzékeltetik, hogy átlényegültek, szellemszerű alakjuk statikus. Furcsa fény sugárzik rájuk, amely olykor végigfolyik a kompozíción, megszüntetve a teret, egyfajta lebegést eredményezve. Máskor a szemcsés, elmosódott felület régi fotó, kopott kópia hatását kelti. A finoman megrajzolt szép részletek adják ennek az időtlen világnak a melankóliáját.
A kiállítás november 26-ig tekinthető meg, kedden 13 és 18, szerdától szombatig 10 és 18 óra között az ÚjMűhely Galériában.
Takáts Fábián
Nyitókép: Csákvári Zsigmond
