Menni vagy maradni? – Kritika a Félúton Berlinbe című könyvről

Schwechtje Mihály filmrendező Félúton Berlinbe című első könyvéről Kovács Gergely írt kritikát a MeseCentrum oldalán.

A Félúton Berlinbe az érettségi vizsgáit éppen befejező és a jövőjén gondolkozó Móga Vivien egyes szám első személyű, jelen idejű elbeszélése huszonhárom tárcanovellányi terjedelmű fejezetben.

Az egységes történetvezetésű regényben a fejezetek ilyesféle összegzése novellaciklushoz közelíti a kötetet. A regény egészének elolvasása után külön-külön is olvasható a részek jelentős része.

Az irodalomtörténetben jártas olvasónak emellett is rejteget izgalmas felfedezéseket Schwechtje Mihály szövege. A középiskolai tanára hatására pedagógusnak készülő Vivi ugyanis olykor mintha lehetséges – de meg nem említett – olvasmányélményeinek stílusából táplálná saját elbeszélését. Bár mai nyelven fogalmaz, egyes részekben a nagy realista elődök utánhallását véltem felfedezni. Amikor az emberi kapcsolatairól és a többiekkel folytatott interakcióiról beszél, mintha Németh László pontos megfigyeléseinek modern változatát olvasnánk.

Bár Vivi, ahogy neve latinos etimológiája sugallja, nincs híján az életteli vágyaknak, Németh László hőseihez hasonlóan a többiektől elválasztja igényessége és ezzel szoros kapcsolatban állandó szorongása. Ráadásul itt is egy középkorú férfi helyezkedik bele egy fiatal nő nézőpontjába.

A címben sugallt motívum a hitelt törlesztő családfenntartók és pályakezdő fiatalok számára felvetődő dilemma:

itthon ügyeskedjünk vagy Nyugat-Európában dolgozzunk, megalázó helyzeteket is vállalva?

A Félúton Berlinbe szereplőinek szólamait az ehhez való viszonyulás határozza meg.

Vivi Németországban hegesztőként dolgozó édesapja nem sokban különbözik az útközben megismert prostituálttól, aki áldozatként a családját anyagilag fenntartja ugyan, de kapcsolatait elsorvasztja, érzelmeit mélyen elfojtja. Az alföldi kis faluba Eindhovenből kiskosztümben hazalátogató Dorina lesújtó véleményével szemben Vivien egy ideig sértetten is kitart szűkebb régiója mellett, többi barátnője viszont tervezés és különösebb meggyőződés nélkül egyszerűen csak Hollandiába költözik.

A hallei magyar munkásokkal iszogató „tanár úr” lesújtó véleménye a legerősebb. „Hosszasan sorolja, hol sérült a jogállam, mi a baj a demokráciával, hogy verték át az embereket, és ki mikor mit lopott el. Ha ez mind igaz, tényleg szörnyű, de nekem ebből semmi sem tűnt fel. […] Vajon dolgom lenne, hogy ezekről tudjak?” (160) Bár Vivien elbeszélőként kitüntetett helyzetben van, hozzáállását a bizonytalansága teszi viszonylagossá.

A polifonikus regény ifjúsági változata nem foglal állást, nem válik propagandaüzenetté, viszont az érzelmes lányregényekhez képest gondolkodó lénynek tekinti az olvasóit. Akik elől nem hallgatja el, milyen feszültségek mozgatnak egy tizennyolc éves lányt, aki átlagos magyar családi háttérrel kezdi meg az életet.

Az első generációs – vidéki – értelmiségivé válás kapujában nem kap valódi segítséget, de „ex cathedra” kijelentéseivel és erősen sugallt ellenzékiségével az apát is helyettesítő tanár erős hatását csak a cselekmény közben átélt ingerek hatására kérdőjelezi meg.

A hátsó borító idézete is a „túl sok az inger” alapélményét emeli ki.

A megfelelés vágya miatt ragaszkodó, bulikban is részt vevő, de közben a csendességet kereső lánynak a fiúkkal sincs szerencséje. Mintha ismétlődő szótagokból álló neve az önmagát tükröző, más tekintetében is saját értékét kereső bizonytalanságot visszhangozná. Reflexióiban nagy hangsúlyt kap társainak tekintete, az egymás szemébe nézés vagy annak elkerülése. A megfigyelőként is érzékeny narrátor szeme mintha kameraként közvetítené a körülötte zajló világot. Dokumentarista szociofotósként mutatja be a falu vasúti megállóhelyének firkáit, a rövidáruüzlet eladóinak eltúlzott sürgölődését vagy a Németország felé guruló kisbusz ingázóinak nyomorúságát.

A válaszút előtt álló vidéki fiatalok sorsa nemzedéki és nemzeti szintű társadalmi probléma.

A mai magyar ifjúsági regények között sajátos színfolt, hogy egy falusi lány tanárnak készül, és kétségbeesett németországi szökéséig fel sem merül benne igazi kétely.

A pálya alacsony társadalmi megbecsültsége ellenére családja, falubeli ismerősei előre büszkék rá, ami a lányregények álomvilágának lehetne része. Annyit viszont elárul a vidéki Magyarországról, hogy a digitális információ terjedésének hihetetlen sebessége ellenére a magyar falu konzervatív.

Schwechtje Mihály a maga empatikus írói megközelítésének köszönhetően nem állítja szembe az elmaradott falut a fejlett fővárossal, sőt nemcsak Budapest marad ki teljesen a cselekményből, hanem még Berlint is élhetően vidékiesnek mutatja be. Halléban is csak munkásszállót, építkezést, helyi jellegzetességként legfeljebb a Johann Sebastian Bach Strasse kolbászosbüféjét látjuk: nincs élhetőbb hely az otthonnál, mintha Ábel amerikai élményei alapján mutatná fel valaki a hétköznapi valóságot az „el kell menni innen, mert itt nem lehet élni” egyre gyakrabban hallható, olvasható panaszára.

A címben előrevetített „félút” többértelmű metaforává válik.

Félúton gyermekkor és felnőttkor, a szülők biztosította család és a szerelem biztosította magánélet között, félúton – vagy tévúton – az iskola befejezése után, pályaválasztás előtt; a főszereplő életében a berlini kiruccanás fontos fázis, akkor is, ha szó szerint „félúton” igazából semmi különös nem történik. Legfeljebb annyiban van igaza a címnek, hogy a könyv felénél indul el Vivien a falujából a német fővárosba. Megérkezése azonban nem végállomás, hanem a nevelődési regény újabb lépése a felnőtté válás útján.

Kovács Gergely teljes írása a MeseCentrum oldalán olvasható.

Nyitókép: Illusztráció. Fotó: Shutterstock