„Azt hiszem, van egy közismert anekdota, mely szerint egy ifjú író, felhívandó magára az igencsak megcsömörlött szerkesztők figyelmét, elhatározta, hogy művét hatásosan és eredetien kezdi, és a következő mondattal indít: – A fenébe! – kiáltott fel a hercegnő. Meglehetősen furcsa, de az én történetem pontosan ilyen stílusban kezdődik.” Ezek a Gyilkosság a golfpályán [1] kezdősorai. Majd hosszú leírás következik Hastings kapitány tollából arról, hogy a szemben ülő piros kalapos, káromkodó nővel ellentétben hogyan képzel el egy igazi nőt. Mai szemmel nézve persze megmosolyogtató, sőt a női egyenjogúság felől nézve arcpirító a konzervatív összegzés, mégis jól szemlélteti azt a nyomokban viktoriánus elvekkel átszőtt miliőt, ami Agatha Christie történeteinek sajátja.
A társalgások – mai szemmel nézve – körülményessége sokaknak talán időpazarlásnak tűnik, számomra azonban rendkívül szórakoztató, és szimpatikus, hogy bizonyos köröket le kell futni, mielőtt a tárgyra térnénk. (Ki kellene próbálni ismerősökkel való beszélgetésekben, bizonyára azt hinnék, megbolondultam, olyan idegen ez a mai, lényegre törő kommunikációnktól. Mert nem szimpla csacsogásról, mellébeszélésről van szó, inkább hagyományos struktúrák szerint épülő dialógusokról, amikben a szereplők néha visszakérdeznek, hogy megerősítsék a már elhangzottakat vagy azok elismétlésével adjanak neki nyomatékot.)
Christie lakkcipős, peckes bajuszú, minden körülmények közt elegáns belga nyomozóját mindenki ismeri, a kis szürke agysejtek segedelmével megoldott rejtélyek pedig a legnépszerűbb kötetek közé tartoznak. (A New York Times néhány évvel ezelőtt kétmilliárdra becsülte a világszerte eladott Agatha Christie-kötetek számát.) Bár David Suchet karaktere némiképp a saját képére formálta Poirot-t, a regényben – első felbukkanásakor – egészen pontos jellemzést olvashatunk róla: „Nem lehetett magasabb százhatvan centinél, de nagyon méltóságteljesen viselkedett. Tökéletes tojásfejét kissé mindig félrebillentette. Bajusza tömött, nagyon katonás, öltözékének makulátlansága szinte hihetetlen; egy porszem bizonyára nagyobb fájdalmat okozott volna neki, mint egy revolvergolyó.” [2]
Erre a népszerűségre építenek a pszichológiai krimijeivel közkedveltté vált Sophie Hannah kötetei, amelyek újra életre keltik a Függöny című novellában elhunyt detektívet, és Agatha Christie új Hercule Poirot-rejtélyeiként láttak napvilágot az elmúlt nyolc évben. De mielőtt bárki valami Dallas-sorozatos, zuhanyzós epizódot idéző feltámasztásra gondolna, megnyugtathatom: itt inkább arról van szó, hogy korábbi, „elveszett esetek” kerültek papírra. Négy történet, amelyek mindegyikében a népszerű detektív szürke agysejtjei tárják fel a látszólag kibogozhatatlan rejtélyek megoldásait.
A brit írónő kötetei hamar a bestsellerlisták élére kerültek az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt (csaknem ötven nyelvre fordították le), a kritikák pedig olyanokat írtak, hogy
„Sophie Hannah pontosan ott folytatja, ahol a krimi nagyasszonya abbahagyta” [3], „méltó kiegészítése a kánonnak” [4] vagy hogy „Poirot élettel teli figurája az írónő legjobb regényeit idézi” [5].
A lelkes kritikákkal csak jóval később szembesültem, az írónő számomra ismeretlen személye után kutatva. A Monogramos gyilkosságokat csupán azért vettem meg, mert állandóan vadásztam a könyvesboltokban, antikváriumokban az Agatha Christie-írásokat, hiszen mára alig maradt néhány, amit ne olvastam volna. (Örömteli fejlemény, hogy az évek múlásával egyre kevésbé emlékszem a történetekre, így nyolc-tíz év elteltével boldogan rá tudok csodálkozni egy-egy újrafordításra, mígnem a végén rájövök, hogy ja, ezt olvastam más címen.)
Sophie Hannah a Christie-regények megszokott terjedelméhez képest jócskán túlírt történetei a feszültséget meglepően jól adagolják, és roppant érzékletesen idézik meg a regényekből ismert brit miliőt, a mindent gondos rendbe állító detektív karakterét, még akkor is, ha néhány megfogalmazás vagy túlbonyolított fordulat rávilágít: nem Christie-történettel van dolgunk. A Scotland Yard nyomozója, Eward Cathpool viszont élettel teli, izgalmas karakterként lép Japp főfelügyelő helyére, és kíséri végig narrátorként a nyomozások történetét.
A járvány idején elolvastam a többi kötetet is, legutóbb a Zárt koporsó címmel megjelent történetet, amiben a hóbortos Ariadne Oliver írónő karakterét idéző Lady Playford, a detektívregényeiről híres gyerekkönyvíró házában történt gyilkosság körüli bonyodalmak felfejtése ad munkát az épp ott időző belga detektívnek. Semmilyen komoly hűha élményt ne várjunk ezektől a könyvektől, de pihenésképpen, a nyaralásra pont megfelelő választás, ha rajongunk a klasszikus krimikért. Írnom kellene Simenon Maigret-felügyelőjéről is, csak azzal az a baj, hogy bármilyen remekül megírt szöveg, hamar kiderül, ki a gyilkos. Az új Poirot-rejtélyeknél viszont törhetjük a fejünket.
SzS
[1] Palkó Katalin fordítása, Európa Könyvkiadó, 2016. Ugyanez a regény Az ijedt szemű lány címmel is olvasható magyarul.
[2] A titokzatos stylesi eset. Fordította: Dezsényi Katalin. Helikon, 2020.
[3] The Mail on Sunday
[4] The New York Times
[5] The Daily Telegraph
