Először Nagyváradra érkezett meg a Petőfi Kulturális Ügynökség kisbusza az utazás háziasszonyával, Juhász Annával és a vele együtt utazó vendégekkel, Száraz Miklós Györggyel és Zalán Tiborral, hogy rendhagyó irodalomórát tartsanak az Ady Endre Elméleti Líceumban. A társasághoz a helyszínen csatlakozott a Székelyföldről érkező Lövétei Lázár László is, így egy színes kortárs szerzői találkozón vehettek részt a középiskola 10–12. osztályos tanulói.
Az irodalmi és olvasásnépszerűsítő misszió célja valódi diskurzusba kerülni a hallgatósággal
– ez már a középiskolában sikerült: a beszélgetés annyira tetszett a diákoknak, hogy kérésükre az előre megbeszéltekhez képest még egy órával tovább maradtak a rendezvénynek helyszínt adó díszteremben. A résztvevők aktívan be is kapcsolódtak az eszmecserébe, melynek középpontjában az olvasóvá válás, a meghatározó családi minták, fontos olvasásélmények álltak.
Az irodalmi szalonest a Partiumi Keresztény Egyetem Amfiteátrumában valósult meg, a hallgatóság jelentős részét egyetemista hallgatók tették ki, de valamennyi korosztály képviseltette magát a programon, amelynek ígéretes alapot nyújtottak a délelőtt felmerülő gondolatok. Juhász Anna kezdésként egy-egy meghatározó, akár saját írásaikba beépülő élmény felidézését kérte a szerzőktől, amire mindhárman a gyermekkori emlékeikhez nyúltak, olyan képekhez, amelyeket később valamilyen formában feldolgoztak.
Zalán Tibor elmesélte, hogy hiába gondol vissza boldogan a gyermekkorára, csak felnőttként – amikor az Élet és Irodalom kérésére elkezdett tárcákat írni a múltjáról – jött rá, hogy valójában mennyire félelmetes és veszéllyel teli volt az az időszak, tele öreg téglagyárral, szegénységgel és hatalmas nyarakkal. Ehhez kapcsolódott Lövétei Lázár László, aki elmondta, hogy teljesen egyetért Móricz Zsigmond és Gábriel García Márquez gondolatával, miszerint élete első tíz évében minden fontos dolog megtörténik az emberrel. Ő is gyerekkori élményét osztotta meg, amikor óvodáskorában a felnőttek tiltása ellenére elbújt és meglesett egy disznóölést, amelynek során nemcsak a látottak égtek örökre az emlékezetébe, de mire megtalálták, fagyásközeli állapotba is került. Száraz Miklós György egy, a helyszínhez kapcsolódó pillanatára emlékezett vissza, amikor édesapja először kapta meg az útlevelét, és a családjával elutazhattak Erdélybe, ami olyan erős vizuális élmény volt számára, mintha egy indiánregénybe csöppent volna bele.
„Mondjuk úgy – mosolygott a vadász –, hogy semmi, de semmi sem fontos. Ahogy az emlékeink, az emlékezés sem más, mint a felejtés hiátusa: azaz hiba. Mert csak ma van. Semmi más” – idézte Juhász Anna Száraz György sorait, majd arra tért ki, hogy ő mindig is érdekesnek találta azt, hogy hogyan lesznek az emlékekből irodalmi szövegek.
Száraz szerint egy regény megírásakor már az első levegővételnél lehet tudni, hogy mekkora lesz a terjedelem,
ki lesz az elbeszélő, milyen stílusban szólal meg, különben elcsúszik az egész. Ez vele is megtörtént, amikor második regénye keletkezésekor kilencven napon keresztül írt egy negyvenéves férfi hangján, amikor is – nem tudja, minek a hatására – a kilencvenegyedik napon ráébredt, hogy valójában egy harmincas pesti nő az elbeszélője. Juhász Anna az Apám darabokban című könyvére utalva felvetette, hogy egy könyvnek más tétje van akkor, ha a szerző családjáról van szó, amiben valamennyien egyetértettek. Az emlékezés kapcsán elhangzott, hogy ha az idő tornyából nézünk az életünkre, sok kérdésre kaphatunk választ.
Zalán Tibor megjegyezte, hogy ő költőként máshogy gondolkodik, csak a jelenre figyel szövegalkotás közben, nem történetekből táplálkozik.
Ez a hozzáállás jellemzi a prózáját is, a gyermekkorát feldolgozó Papírváros című regényciklusáról például elmesélte, hogy hiába jelent már meg négy része, még mindig nem tudja, hogy pontosan ki is az elbeszélő és mit jelent a könyv címe, de még van rá egy kötete, hogy ezt kiderítse. Ő egyébként nagyon ritkán írja meg pontosan azt, ami megtörténik.
Egy ilyen kivételes alkalmat idézett fel Lövétei Lázár László, és felolvasta Zalán Tolnai Ottónak ajánlott, hozzá kapcsolódó versét, amely rendkívüli alapossággal mesél el egy történetet. A felolvasást Száraz György folytatta, aki már az említett Apám darabokban kötetből osztott meg részleteket, majd ismét Lövétei Lázár László következett egy verssel az Alkalmi kötetből.
Az emlékezés témája és az életeket meghatározó események újra és újra felmerültek a beszélgetés során,
érdekes körülmény volt, hogy a résztvevők közül többen ismerték egymás szüleit, így például Zalán Tibor id. Száraz György beosztottjaként dolgozott, Száraz Miklós Györgyöt pedig Juhász Anna édesapja, Juhász Ferenc mentorálta a pályája kezdetén az Új Írás folyóiratnál. Talán ez a generációkon átívelő kapcsolódás is elősegítette azt, hogy olyan bensőséges légkör alakuljon ki, amelyben a hallgatóság is a társaság közvetlen közelében és a társalgás aktív résztvevőjének érezhette magát, még úgy is, hogy csendben, figyelemmel követte a beszélgetést.
Az est zárásaként Juhász Anna villámkérdéseket tett fel a beszélgetőtársaknak, például hogy van-e olyan szokás vagy tárgy, amihez ragaszkodnak az írás során. Lövéteiről megtudhatta a közönség, hogy számára egyvalami fontos, hogy az utolsó pontot az otthonában tehesse ki, mire Zalán Tibor hozzátette: neki annyival könnyebb, hogy ő harminc éve nem használ pontot.
Fotók: Bach Máté
