Mesteri duók: rendezők és színészek

Számos olyan rendező és színész talált már egymásra, akikért hálás lehet minden filmrajongó, olyan „klasszikusoktól” kezdve, mint John Ford és John Wayne, Alfred Hitchcock és James Stewart, Federico Fellini és Marcello Mastroianni, egészen Tim Burton és Johhny Depp vagy Quentin Tarantino és Samuel L. Jackson párosáig. Mi most néhány személyes kedvencünket hoztuk közülük.

François Truffaut és Jean-Pierre Léaud

Antoine Doinel: a név, amely valószínűleg mindig az egyik legjelentősebb kitalált karakterhez tartozik majd a francia, de még az egyetemes filmtörténet krónikájában is. Az ötletgazda François Truffaut volt, Jean-Pierre Léaud pedig négy játékfilmben és egy rövidfilmben alakította. A karakter, ahogy Truffaut leírta, a saját alteregója volt, rajta keresztül pedig Léaud közvetítette a rendező gondolatait. Közös munkájuk az 1959-es 400 csapással (Les quatre cents coups) kezdődött, amely a francia művészet egy következő korszakát, az új hullámot hirdette meg.

Léaud a filmtörténet egyik legjelentősebb alakja és a
mozgalmat meghatározó arcok egyike lett. Innentől hosszú együttműködés
kezdődött Truffaut és Léaud között, megszületett a 400 csapás
folytatásaként az Antoine és Colette (1962, a Húszévesek szerelme
című szkeccsfilm egyik epizódja), a Lopott csókok (Baisers
volés, 1968) és a Családi fészek (Domicile
conjugal, 1970). Léaud színészi játéka különc volt, nem
ragaszkodott a forgatókönyvhöz olyan szigorúan, az előadásában keveredtek az
improvizációk és a kihagyások. A szerepek egyedi megközelítése nem mindennapi
személyiségéből fakadt, Truffaut-t pedig épp ez a furcsaság ragadta meg.

Barátok lettek: Truffaut „megszelídítette” Léaud-t,
együtt pedig megalkották Antoine Doinel kalandjait, melyek mindkettejük
életéből álltak össze. Ezeken kívül más közös munkájuk is volt, összesen hét
alkalommal dolgoztak együtt, például a Két angol lány és a kontinens (Les deux
anglaises et le continent, 1971) vagy az Amerikai éjszaka (La nuit
américaine, 1973)
című filmek során. Truffaut egyszert azt nyilatkozta, ha filmet szeretne
csinálni, ötletre van szüksége, de Léaud-val egyszerűen csak együtt akart
dolgozni.

Paul Thomas Anderson és Philip Seymour Hoffman

Paul Thomas Anderson Philip Seymour Hoffmant amolyan
múzsának tartotta első filmje, A szerencse zsoldosai (Hard Eight,
1996) miatt, később pedig kifejezetten neki írt szerepeket. A színész, aki
2014-ben halt meg, elképesztően emlékezetes és nagyszerű alakításokat hagyott
ránk Paul Thomas Anderson filmográfiájában, elég a 2012-es The Master
egyszerre ijesztő, karizmatikus és elhivatott szellemi vezetőjére, vagy az
1999-es Magnólia ápolójára gondolni.

Philip Seymour Hoffman generációja egyik legjobb színésze
volt olyan egyediséggel, ami minden filmből „kiemelte”, még a kisebb
szerepekben is érezhető volt karizmatikus, erős jelenléte és mestresége iránti
teljes odaadása. Korai távozása és annak ellenére, hogy csupán néhány
alkalommal (de semmiképpen nem elégszer) játszott főszerepet, remek filmeket
hagyott a közönségre, köszönhetően ezt részben Paul Thomas Andersonnak, aki
Martin Brest 1992-es Egy asszony illata című filmjében látta először, és
már akkor érezte, hogy mi rejlik mögötte. Öt alkalommal dolgoztak együtt.

Richard Linklater és Ethan Hawke

Richard Linklater és Ethan Hawke több volt és ma is több,
mint a színész-rendező páros, akik elhozták nekünk a Mielőtt-trilógiát (Mielőtt
felkel a Nap – Before Sunrise, 1995, Mielőtt lemegy a Nap – Before
Sunset, 2004, Mielőtt éjfélt üt az óra – Before Midnight, 2013),
amelyet Hawke Linklaterrel és Julie Delpyvel közösen írt. Elhozták nekünk a Sráckort
(Boyhood, 2014) is, amely 12 évnyi forgatást alatt született, megmutatva
a kettőjük közötti különleges együttműködést. Hawke karrierjének voltak
hullámvölgyei, de amikor egy Linklater-filmben szerepel, biztosak lehetünk
abban, hogy jó helyen van.

Linklater erőteljes nyomot hagyott az ifjúsági drámák és
románcok területén, történetmesélése figyelemre méltó az indie filmek között.
Forgatókönyvei általában valósághűek, olyan helyzeteket ábrázolnak, amikhez
bárki könnyen kapcsolódni tud. Bizonyos témák vissza-visszaköszönnek munkáiban,
például az első szerelem, a felnőtté válás, a veszteség, az egszisztenciális mélypontok,
és Ethan Hawke maga is megmutatott már ezek közül párat a közös munkáik során.

A Visszajátszásban (Tape, 2001) középiskolás barátok találkoznak felnőttként, hogy fájdalmas emlékeiket újraéljék, a Mielőtt-trilógia két fiatal idegenről szól, akik Európában találkoznak és egy éjszaka alatt egymásba szeretnek, majd a szerelmüket és a közös öregedést is láthatjuk a folytatásokban, a Sráckor pedig a felnőtté válásig tartó utat mutatja be – ehhez 12 évig forgattak ugyanazon szereplőkkel. A felsorolt filmekben Hawke kivétel nélkül nagyon fontos és különleges szerepet tölt be, és szinte lehetetlen is mással elképzelni ezeket. Richard Linklater és Ethan Hawke pályafutásuk legjavát adták egymásnak, bensőségessé és személyessé téve filmjeiket, szám szerint nyolcat.

Martin Scorsese és Robert De Niro

Öt évtized, tíz film, és még nincs is vége: az amerikai filmművészet két legendája nem szorul magyarázatra ezen a listán, együttműködéseikből sikerfilmek születtek. Scorsese irányításával De Niro alighanem legjobb alakításait nyújtotta a közös munkák során.

Scorsese filmjei gyakran olyan témákat vonultatnak fel, mint a pénz, az erőszak, a maszkulinitás és a döntések, mindezt karcos, mégis gyönyörű stílusban dolgozzák fel. De Niro karakterei ezeken a kereteken belül a történetek előrehaladásának elengedhetetlen és karizmatikus eszközei.

Közösen készített filmjeik 31 Oscar-jelölést gyűjtöttek be,
hármat el is nyertek, köztük De Niro második Oscar-díját a Dühöngő bikában
nyújtott alakításáért. Nehéz eldönteni, melyik Scorsese-film karaktere a
legemlékezetesebb De Niro megformálásai közül, Travis Bickle a Taxisofőrből
(Taxi Driver, 1976), James Conway Nagymenőkből (Goodfellas,
1990) vagy Max Cady a Cape Fear – A rettegés fokából (1991) mind erős
versenyzők, de lehetne még válogatni a tíz közös filmből. Többszöri
együttműködésük halhatatlan karakterek és ikonikus filmek tárháza, partnerségük
meghatározó szerepet játszott az amerikai filmművészetben a 70-es, 80-as és
90-es években.

Sofia Coppola és Kirsten Dunst

Az elmúlt 23 év nyolc filmjével Sofia Coppola újra és
újra bebizonyította, hogy bár vezetékneve jó alapot adott, saját magának is
köszönheti rendezői sikereit. Mindez már első nagyjátékfilmjében, az Öngyilkos
szüzekben (The Virgin Suicides, 1999) megnyilvánult, amely egyben az első
együttműködése is volt az akkor 16 éves Kirsten Dunsttal.

Coppola erős, határozott elképzeléseit életre keltve Dunst
számos műfajban szolgálta az úttörő filmrendezőt. 2017-es közös munkájuk, a Csábítás
(The Beguiled) például a legjobb rendezésért járó cannes-i díjat hozta
Coppolának, a Lopom a sztárom (The Bling Ring, 2013) című filmben
pedig Dunst saját magaként cameózik. A sokszor bizonyított, remekül
együttműködő páros inspirációként hat a nők számára a kamera mindkét oldalán,
eddig hat alkalommal dolgoztak együtt.

Wes Anderson és Bill Murray

24 év alatt kilencszer dolgoztak együtt, a rendezőnek egyetlen
olyan filmje van, amelyben Bill Murray nem szerepel, az 1996-os debütáló
alkotás, a Petárda (Bottle Rocket) Luke Wilson, James Caan és
Owen Wilson főszereplésével – utóbbi egyébként szintén kaphatna egy bekezdést
Andersonnal, ők maguk is sokszor dolgoztak már együtt.

Bill Murray így nyilatkozott a találkozásukról Wes Andersonnal: „Elolvastam a Rushmore (Okostojás, 1998 – a szerk.) forgatókönyvét, és valahogy beleegyeztem. Az ügynökök és a rámenős emberek kérdezgették, hogy nem akarok-e találkozni vele. Mondtam, hogy nem. Azt kérdeztem csak: melyik napon kezdjem a munkát? Gyerünk, csináljuk! Ő akkor még csak gyerek volt, de már akkor látszott, hogy tudja, mit csinál és mit akar.” Kilenc közös filmjük született, és izgatottan várjuk az ezután következőket.

David
Lynch és Laura Dern

Laura
Dern David Lynch Kék bársony (Blue Velvet, 1986) című filmjében
nyújtott szereplését követően emelkedett fel, onnantól Lynch múzsája lett. A Twin
Peaks visszatérésében is értékes szerepet kapott: ő lett a korábban megkérdőjelezett
létezésű Diane, aki képernyőn kívüli karakter volt az egész sorozat alatt, és
aki aztán a visszatérés fontos eleme lett Dern alakításában.

Dern generációja egyik legjobb színésznője. Lynch furcsa, különc, szürrealista világa nem nyitott ajtót sokaknak: elméje tele van bizarr, „túlvilági” ötletekkel, és Dern lett az egyik kedvenc „eszköze” ezek megvalósításához. Számos példa mellett kiemelkedő az Inland Empire (2006), ahol Dern egy színésznőt alakít, akinek világa egymásba csúszik az általa játszott karakteréével. Érezhető, hogy Lynch és Dern remekül dolgoznak együtt, a rendező ötletei támogatják a színészi játékot. Négyszer dolgoztak együtt.

Cikkünk forrásai itt, itt és itt olvashatóak.

Nyitókép: François Truffaut és Jean-Pierre Léaud 1971-ben. Fotó: Pierre Zucca / Collection ChristopheL / AFP